https://verskucko.com

Címke: örökség

  • William Shakespeare: XIII. szonett

    Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
    Addig lehetsz csak míg földünk lakod:
    Készülj gyorsan közelgő véged ellen
    És add át másnak édes alakod.

    Kölcsön-szépséged így lehet örök
    Virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
    Újjászületnél s édes gyönyöröd
    Édes sarj nyerné egykor örökül.

    Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
    Ha hű gond megjavíthatja, mire
    Felzúg a tél viharos szele, vagy
    A halál örök, fagysivár dühe?

    Ó! csak a pazar. Drágám, volt apád;
    Hadd mondja ezt a fiad tereád!

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: IX. szonett

    Könnytől félted tán egy özvegy szemét,
    Hogy magányban emészt a nőtlen ágy?
    Ah! ha sarj nélkül visz sírba a vég,
    Mint árvult ara, gyászol a világ:

    A világ lesz az özvegyed, s zokog,
    Hogy nem hagytad képed magad után,
    Bár mások gyermekéből a halott
    Férj mindre visszanéz, mint szellemárny.

    Nézd, amit a pazar elszór, helyet
    Cserél csak, hiszen élvezheti más is;
    De ha szépség vesz, végleg elveszett:
    Elveszti a tétlen zsugorgatás is.

    Nincs szerelem annak szívébe zárva,
    Aki ily gyilkos szégyent hoz magára.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Fátum

    Apámmal együtt ültem a padon.
    Ő fáradt, nagy szemével, révedezve
    A nap utolsó csókjait kereste
    Az alkonyattól rőtes nyugaton.

    Szemébe néztem, a szemembe nézett,
    Hűs esti szél kezdett már lengeni
    És hirtelen egy delejes igézet
    Fogott el s könnybe vesztek szemeim.

    Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,
    De megéreztem, hogy fia vagyok
    És éreztem, bennem mint támadoznak
    Az örökölt, a szunnyadt bánatok.

    Éreztem, láttam, hogy nem is sokára
    Magamban ülök már a zöld padon
    És itt kísért majd az a régi bánat,
    Az én új fátumom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Végrendelet (II)

    Az ének ugyanaz.
    Arcom, a földrepedéses
    a tiéd.
    Viseld tovább!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Lesznai Anna: Dédanyám

    Ösmeretlen temetőben sok idő járt el feletted.
    Emléket sem hagytál reám – dédanyám, rég elfeledtek.
    Merre laktál, milyen voltál? Csak azt tudom én terólad,
    Hogy éltedet hegyek mögött, fehérfalú házban róttad!

    Talán boltosasszony voltál, nyirkos, sötét, kicsiny boltban
    Éldegéltél liszt közt, bors közt, pántlikák közt, füstben, porban.
    Házatokban, mint rendesen, korcsma is volt a bolt mellett,
    Két kezednek, szorgos kéznek bizony sürögnie kellett,
    Kenyeret kért a sok gyermek, altattad a legkisebbet.
    Bölcs számítás a kis boltban, a korcsmában víg szó kellett.

    Élted így telt, sok nehéz nap, munka közt és gondban éltél.
    Álmaid tán nem is voltak, szerelemre rá sem értél.
    Terólad nem regél senki, örökséget rám nem hagytál
    Egyebet, mint a sok álmot, amiket elmulasztottál.

    Sötét, nyirkos, kicsiny boltban, a szívednek rejtekében
    Édes öntudatlan álmok összegyűltek csendben, szépen.
    Illatos szerelmi vágyat, amely tán lelkedbe’ támadt,
    Elzártad az ünneplőddel – “jó lesz majd az unokámnak”.

    És én, késő unokája ösmeretlen dédanyámnak,
    Örökségül örököltem régi álmot, régi vágyat;
    Rég elfeledt tavaszoknak rózsafája nyit szivemben,
    Ösmeretlen dédanyáknak ifjúsága ébred bennem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Örökség

    Fehér virágok, könnyes álmok
    dalos leánya volt anyám.
    Tavaszi napfényért rajongott
    s megsiratta a hulló lombot
    késő szeptember alkonyán.
    Meleg sugár, vonuló felhő
    szívébe mind nyomot hagyott,
    könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
    apám kacagott, kacagott.

    Anyám rajongó lelke hitte,
    hogy vannak bűbájos csodák,
    hitt babonában, szellemekben,
    Istenben és álomképekben
    és hitte, hogy van túlvilág.
    Ha egy-egy rejtelmes jelenség
    lelkére aggasztón hatott,
    ajkán imával úgy aludt el –
    apám kacagott, kacagott.

    Bolyongok búsan a világban
    kettőjük béna fia, én,
    itt-ott magát szívembe lopja
    a dalvarázs, az őszi fény.
    Az élet véres ostorától
    imám már szinte fölfakad,
    anyám dala, anyám imája –
    s apám kacag, kacag.

    Forrás: —

  • Zelk Zoltán: Nem tudsz te meghalni

    Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
    nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
    düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
    évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.

    Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
    a megváltók sorsa kikelni a sírból.
    Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
    holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
    fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.

    S kínálnád még százszor magad a halálnak,
    lenne pusztulásod országos ezerszer,
    akkor sem bocsátna el az élő világ.

    Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
    Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
    Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
    fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
    értetlen, vak szavak sivár hamujától.

    Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
    várnak éji szobák, a Költészet gondja.
    Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
    ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.

    Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
    te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
    ahogyan éveid azt megkövetelik,
    ötven tél derével hetyke bajuszodon.

    Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
    kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
    hűségbe öltözve vágnak az időnek –
    hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
    változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.

    Forrás: DIA – PIM

  • Arany János – Az örökség

    Azok a magyarok, kik e hazát
    Véren vették, vérrel ótalmazák,
    Azok a magyarok, ha riadót fúttak,
    A halál képétől nem messzire búttak.

    Lakásuk volt paripájok háta,
    Vetett ágyok kemény nyeregkápa:
    Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,
    Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.

    Nem kérdezték: sok-e az ellenség?
    Olvasatlan próbáltak szerencsét;
    Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,
    Kinek szíve még a halálban is bátor.

    Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,
    Szép országok hevert elhagyottan,
    Fölveré az isten mindenféle gyoma,
    Éktelenné tette török, tatár nyoma.

    Rongált zászló lőn az ő formája,
    Nem volt annak színe, sem fonákja,
    Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:
    Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.

    E becses zászlónak, a hazának,
    Védelmében hányan elhullának!
    Vérökben a rúdját hányszor megfereszték
    Régi ősapáink! de el nem ereszték.

    Így a zászló ránk örökbe maradt,
    Ránk hagyák azt erős átok alatt:
    Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul,
    Ne legyen az isten istenünk azontul.

    Most telik be, vagy soha, ez átok.
    A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
    Ha minket elfú az idők zivatarja:
    Nem lesz az istennek soha több magyarja.

    (1848)

  • Buda Ferenc: Az elmondhatatlan szavak

    (részlet a búcsúbeszédből, Nagy László ravatalánál, 1978. február 6., Farkasréti temető)

    Árváid állnak körül, Legelső Csillag. A vak sors, a sötét erők sortüze ezúttal is tévedhetetlenül célba talált. Akár legutóbb: októberben.

    Örökségeden, a befelé határtalan Szabadság szikkadt kenyerén megosztozunk: maradjon elfogyhatatlan étkünk. Pirinyó morzsája is édesebb mindannál, amit a jóllakottak terített asztala kínál.

    Dögvészes parton a terített asztal ott áll ma is. Dúl a vendégség körülötte. Minden kísértés pedig a Te kezed által megjelöltetett. Talpát, tenyerét ki-ki szemügyre vegye, barátaim: nem virít-e rajt világosszürkén a hamu? A körmök alól kitetsző koromszemcsék is szigorú önvizsgálatra szorítanak. Ezért a szerencsés túlélő csak kellő indokkal s illendő áhítattal vegye szájára szentséges nevedet. A Te sírodra nem hullhat szemét.

    Hagyatékod: a Mű, a megbonthatatlan, felülmúlhatatlan.
    S hagyatékod: a fejünk fölött összeroppanó mennyboltozat – a ránkszakadt felelősség.

    Kortársak, utódok, kezdő s leendő pennaforgatók, nem tollat temetünk ma itt, de kardot.

    László, segíts a túlsó partról, mert egyetlen fedezékünk a megmaradás, megmaradásod.

    Teremtő erőd virágában távoztál közülünk, váratlanul. Csaknem belédpusztultunk. Eleven arcod hiánya a mi holtig tartó vigasztalanságunk.

    Mégis: satuba fogott szívünket szorítsad mindenkoron, hisz munkában Mérce, virtusban Példa Te voltál, Te vagy;
    biztos ítélet Tündöklő Tükre Te voltál, Te vagy;
    lázban kovácsolt damaszkuszi Penge Te voltál, Te vagy;
    Igazság Angyala, Tisztesség Oltára Te voltál, Te vagy;
    Hitünk Sziklája, Hűség Vaspántja Te voltál, Te vagy;
    jó ügyek Cinkosa, gyöngék Istápja Te voltál, Te vagy;
    másokat gyógyítván Magadat Pusztító Te voltál, Te vagy;
    sárkánytorokba döfő Szent György lovag Te voltál, Te vagy;
    sárkányok fogán Ártatlan Áldozat Te voltál, Te vagy;
    verőerünkön Átvérzett Kötés Te voltál, Te vagy;
    csikókkal áldott Édeni Mező Te voltál, Te vagy;
    Iszkáz és Istensegíts között Te voltál, Te vagy;
    Petőfi fölszántott sírja Te voltál, Te vagy.

    Nagy László! Tőled én elbúcsúzni nem tudok.
    A Téged szeretők nevében siratlak.
    Irgalmas Földanyánk, fogadd be legkülönb Fiadat. Ámen.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

    Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
     legyen tiéd örökre az egész.
    Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
     itt van neked az epe és a méz.

    Ez itt a keserű s ez itt az édes,
     ez a fekete és ez a fehér,
    ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
     ez itt a méreg és ez a kenyér.

    Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
     ölelni lágyan és birkózni kart,
    és harcot is, hogy harcolj csakazért is,
     a rózsa mellett ott legyen a kard.

    Van még néhány elhányt és csonka holmi,
     egy kis verőfény és egy-két kacaj,
    viaskodó kedv, várat ostromolni,
     és végezetre egy nagy, tompa jaj.

    Iker ajándékot veszel örökbe,
     oly ember-ízű és oly felemás,
    de ember adta, nem telt néki többre,
     eget ne vívj, mély kútakat ne áss.

    Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
     s koldus apád most tétovázva áll,
    mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
     és a baljában ott van a halál.

    Forrás: MEK