Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyattfeküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal – búdul vagy élvedül –
elméd mire gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
az elménk mélyébe hatolt,
utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
Innokentyij Annyenszkij volt.
Emlékszem jól: a dolgozószobába
félénken léptem untalan,
hol a már őszülő poéta várta
a jöttöm udvariasan.
Pár mondat különös varázslatával
(úgy mondta, mint mellékeset)
vetette titkos ábrándok honába
elbűvölt, gyönge lényemet.
Ó, azok a homályba hulló tárgyak
s varázsos parfümillatok,
s a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
már verseiből olvasott!
Valami sérelem szólt bennük sírva,
bronz kongott, zápor zuhogott,
s a falról Euripidész profilja
szemembe tűzve vakított.
… Ismerem a padot a parkban; látták
gyakorta üldögélni ott,
nézte, a fasor bíbor aranyán át
a messzi kékség hogy ragyog.
Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
ködön márványlap fénylik át,
s egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
járókelők elébe vág.
Néz rájuk és zokogva énekelget,
dalolva sír, de nincs vigasz,
nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
csak érezvén, hogy ez se az.
Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
nyirkos, fűillatú homály,
és elhaló a Cárszkoje Szeló-i
utolsó múzsa hangja már.
Forrás: Lélektől lélekig
(szonett)
Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak
kialvó lángját fojtogatta még,
de a kanyargó füstök égre szálltak,
színek fakultak, sápadozva rég.
S oly sóvár-esztelenné lett az álmom
imák és könnyek fojtó tengerén,
hogy fénylő glória ragyog hajában
s fekete fátyla áttetsző ködén.
És válaszul fülönfüggőinek
hűs ametisztjén rezdültek tüzek,
a tömjén kéken illatozó álma
szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt…
Ezért imádom úgy a fátylakat,
s oly kedves égi glóriák sugara?
Forrás: Lélektől lélekig
Áldott, amit megéltem – ennél
jobb sorsot nem vágytam sosem.
Ó, szívem, de sokat szerettél!
Ó, hogy lobogtál, értelem!
Boldogság, kín ott hagyta mélyen
belém rögződve nyomát,
de hosszú búban, szenvedélyben
nem húnyt ki az a régi láng.
S te, kit gyötörtem annyi mással,
bocsáss meg. Utunk mégis egy.
Amiről csak a hallgatás vall,
elmondta nékem a szemed.
Mohó tekintetek figyelnek,
a szíven vágy viharzik át,
s indul a havas, néma, dermedt
éjben, szabott útján tovább.
/Lator László fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár,
bús, hideg fényében ázik
és búsul a néma táj.
Trojkám repül a derengő
éjszakában a havon…
Egyhangúan cseng a csengő…
Bóbiskolok, álmodom.
És nótára gyújt a jámscsik.
Ó, hazai, szép dalok!…
Boldogságról szól az egyik,
a másik meg sír, zokog.
Tűz sehol se! Mindenütt csak
hó és árny és szürkület;
közelednek, maradoznak
a csíkos mérföldkövek.
Megyünk… Nina, holnap, ó, már
holnap látlak, kedvesem:
ülünk majd a kandallónál,
szívünk csordult szerelem.
S ha az óra éjfelet ver
nagylustán, és a megúnt
vendégsereg lassan elmegy –
végre ketten maradunk!…
Visz a szán… Bókol a jámscsik
a bakon. Hallgat a táj.
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,
violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda…
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.
Hegedű húrján sír-nevet…
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először látott mosolyban.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
(Vámosi Pál fordítása)
Most a föld lomboktól sárga,
Őszi szél fut szerteszét,
Már csak a fenyőfa rázza
Haragoszöld levelét.
Szántóvető sem hever le
Szirt alá, ha nap vakít,
Hogy virág közt kipihenje
Félnap fáradalmait.
Vadak félve kóborolnak,
Mind jó rejtekhelyre les,
Ködön át a sápadt holdnak
Lágy ezüstje permetez.
Forrás: Minden napra 1vers
l
Valami olyan csend ez itt,
mély értelmét úgy őrzi titkon,
hogy minden, miről szó esik,
őhozzá kell, hogy igazodjon.
Valami olyan messzeség
van itt örömben, szenvedésben,
hogy az életben, ami szép,
ővele kell, hogy összeférjen.
Valahogy olyan vagy magad,
messzeségből, csendből szövötten,
hogy a tegnapi rohanat
már értelmetlen énelőttem. –
S versem is immár halkuló,
és olyan messziről világol,
mint ott az ormokon a hó
e bűvös vagon ablakából.
A sürgés-forgás csábított.
Csend s messzeség híjával éltem.
Úgy tűnt: időben ott vagyok
mindenütt, pedig egyre késtem.
Vágytam száguldó életet, –
s csak kapkodtam, nem cselekedtem. –
De igaz sikert hol lelek,
sikert, mit nem olcsón szereztem?!
Csend, messzeség és te magad,
bocsáss meg: mindent újra kezdek.
Felégetem a hidakat,
mik zajba-bajba visszavisznek.
Rohanás félre nem vezet.
Mindegy, hogy búm vagy örömem lesz:
erős leszek és nagy leszek. –
Más nem méltó az életemhez.
Fordította: Tellér Gyula
Forrás: –
