Olyan zöldes és szürke minden,
ömlő esővel csíkozott,
és kétszínű, de oly töményen,
hogy én már döntöttem – gyerünk!
Menjünk hát, hagyjuk ezt a kertet,
az esőt, mely ösvényeken
pezseg ragacsos por csókolta
lehajló virágok között.
Menjünk, menjünk, amíg nem késő,
gyorsan, köpenyemben haza,
míg rólam meg nem állapítod,
én őrült, könnyelmű vagyok.
Betartom, hallgatok. De évről-évre
madárzsivaj, lombok zúgása közt
az elválás oly sértőnek tűnik,
a sértés pedig oly bántónak.
És minden rémítő, ha hirtelen
elszólom magam és megszakítom
a csend, vagy komoly beszéd menetét,
mely régóta átjárja életem.
Izzadó arcú rabszolgák fölött
ég kékje fényesre lakkozva
és kövérre felfújt felhők
alig látható moccanásokkal
tétován mozdulnak.
Nem lehet elbújni valóban,
és nincs ott egy sötét sarok,
hol a homály egybeolvadhat
a szárnyak rajzolatával?
Így a lepke nem éled fel
fatörzs korhadék bénultságából.
Micsoga naplemente! És holnap
újra a tartós – kínzó hőség,
mi tökéletesen ráül
a legyekre és a csendre.
Az esti fényen fennakadva
egy légy vég nélkül köröz,
mintha aranyló játék lenne
egy néma árus kezei közt.
Ahogy én szeretlek téged!
Létezik azt est légzésében
lélek számára kiút, fények
a béke vékonyodó fátylán.
Sugarak érkeznek a fák között.
Ahogy én szeretlek! A fények
fatörzsek közt érkeznek, lángolva
rájuk tapadnak. Néma csönd.
A feldíszített gallyak közt a
sóhajok, melyek feltörnek –
hunyorogva csillapodnak esti
titkos járaton keresztül.
(Balogh Géza fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
„Ne kívánd a szomszédodét” –
szól a parancsod. De, Uram, jaj,
én sokszor nem bírok magammal,
s szívem kegyetlen kínban ég,
felebarátom semmi kincse
nem vonz, ház, kert, falu miatt
nem mar becstelen indulat. –
Minderre hidegen tekintek;
barmát, szolgáját is konok
békével nézem; de ha aztán
szolgálóját, a szép parasztlányt
látom… Atyám, gyönge vagyok!
S ha van asszonya, drága, friss, szép
hús-vér angyal, földi varázs,
akkor, óh Uram, megbocsáss,
de csupa bűn vagyok, irigység!
Ki fékezheti a szívét,
ha fellobog a szenvedélye?
Ki nem tör az ég gyönyörére,
a szépségért ki nem eped?
Fájok, elöntenek a könnyek,
de tartom szentséges szavad:
elhallgatom vágyaimat,
bár sóvár titkaim megölnek.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjű csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,
hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza…
De te, szívem gyermekszemű, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebújsz a szívemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel –
és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger…
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Szerettem Önt: s talán e mély szerelmem
A lelkemben nem hunyt egészen el;
De békéjét ne dúlja már fel ez sem;
Nem búsítom önt már semmivel.
Szerettem önt, némán, reményvesztetten,
Voltam szelíd, majd féltékeny s irigy –
Mély áhítattal, gyöngéden szerettem,
Ég adja, hogy más is szeresse így.
Franyó Zoltán fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyattfeküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal – búdul vagy élvedül –
elméd mire gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
az elménk mélyébe hatolt,
utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
Innokentyij Annyenszkij volt.
Emlékszem jól: a dolgozószobába
félénken léptem untalan,
hol a már őszülő poéta várta
a jöttöm udvariasan.
Pár mondat különös varázslatával
(úgy mondta, mint mellékeset)
vetette titkos ábrándok honába
elbűvölt, gyönge lényemet.
Ó, azok a homályba hulló tárgyak
s varázsos parfümillatok,
s a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
már verseiből olvasott!
Valami sérelem szólt bennük sírva,
bronz kongott, zápor zuhogott,
s a falról Euripidész profilja
szemembe tűzve vakított.
… Ismerem a padot a parkban; látták
gyakorta üldögélni ott,
nézte, a fasor bíbor aranyán át
a messzi kékség hogy ragyog.
Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
ködön márványlap fénylik át,
s egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
járókelők elébe vág.
Néz rájuk és zokogva énekelget,
dalolva sír, de nincs vigasz,
nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
csak érezvén, hogy ez se az.
Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
nyirkos, fűillatú homály,
és elhaló a Cárszkoje Szeló-i
utolsó múzsa hangja már.
Forrás: Lélektől lélekig
(szonett)
Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak
kialvó lángját fojtogatta még,
de a kanyargó füstök égre szálltak,
színek fakultak, sápadozva rég.
S oly sóvár-esztelenné lett az álmom
imák és könnyek fojtó tengerén,
hogy fénylő glória ragyog hajában
s fekete fátyla áttetsző ködén.
És válaszul fülönfüggőinek
hűs ametisztjén rezdültek tüzek,
a tömjén kéken illatozó álma
szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt…
Ezért imádom úgy a fátylakat,
s oly kedves égi glóriák sugara?
Forrás: Lélektől lélekig
