A költészet is csak akkor
tudja betölteni égből-nyert küldetését,
ha minden ember,
napról napra, percről percre,
szívből az agyba,
jóságban és tisztaságban,
emberi összetartozásban és szerelemben,
áldozatvállalásaiban,
imáiban és cselekedeteiben,
mélységes összhangban az élő Valósággal,
újra meg újra megírja
az Isten szeretet-himnuszát.
Forrás: Lélektől lélekig
Férj, feleség nagy fűrészt rángat,
lovagok így párbajoznának.
Bevág a férfi – hátradől, de
lendül is a kis nő előre.
Nincs pissze se köztük haragnak,
deresén csak az ágfa jajgat.
Szisszen ahogy lehull a mélybe
a feje, válla, törzse, térde.
Megy fönt a munka küzdve-kérve
a szerelem friss ütemére.
S bár a fa-halmot csecsemőknek,
látom a kis párt ős-szülőknek.
Vívás és harc, halál a munka
s lám a világot szüli újra.
Oh, hogyha mint ők, párba állva,
a nemzet is mind így csatázna.
Jő-megy a fűrész könnyű kedvvel,
noha vasból van, noha fegyver.
