Címke: ősz

  • Várnai Zseni: Őszi dal

    A nyár szerelme forró és merész,
    de édesebb az őszi napsütés,
    a csókja már nem éget, mint a láng
    csak simogat, mint egykor jó anyánk,
    szívünkre könnyű, enyhe fénye hull…
    és mindennap korábban alkonyul,
    korábban alkonyul.

    Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
    hol lágy zene, hol vészes szenvedély,
    a fény, az árny oly gyorsan változó,
    mint életünk, e hullámzó folyó,
    még kék az ég, de már is elborul…
    és mindennap korábban alkonyul,
    korábban alkonyul.

    Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
    zordan borong a felhős messzeség,
    egy csonka ágra csapzott varjú száll,
    mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj…
    csak nézem és szívem elszorul:
    jaj, minden nap korábban alkonyul…
    korábban alkonyul.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Illyés Gyula: Avar

    Tölgyfáról tépek levelet,
    Piros, mint orcámon a szégyen.
    Hol a tavasz, a merészségem?
    Futnak a vert-had fellegek.
    Özvegy fák zokognak a réten.

    Arcom ökörnyál illeti.
    Letépem, új lebeg előmbe,
    Hogy szememet lágyan bekösse.
    Ítélet szavát zengeti
    Az ősz. Így fordulok az őszbe.

    Habzik a völgy. Ég, füstölög,
    Úgy kúszik utánam az erdő.
    Mint vad a kigyúlt rengetegből,
    Mint sebesült, mint száműzött,
    Vergődöm régi életemből.

    A város balról feldohog,
    Csitíthatatlan, mint egy rögeszme.
    Mentsd szívedet a rengetegbe,
    Vagy még tovább e hegysorok
    Lépcsőin föl a fellegekbe.

    Könnyű vagyok és szomorú.
    Mint ajtó mögül, melyet untan
    Valami vad zajra becsuktam,
    Csak úgy követ a gond, a bú.
    Mert távozni már megtanultam.

    Hagytad el már hű kedvesed,
    Mert lánc, minél hívebben csókol?
    Léptél ki egy nap állásodból,
    Mert… épp mert cél felé vezet?
    Így nézek szét én már e dombról.

    Kötélen, szakadék fölött,
    Lángok közt egy sovány ösvényen,
    Haladnék golyók özönében.
    Mert ki közönybe öltözött –
    Mert nem érhet már semmi éngem.

    Mint szép vad, mocsárba zuhant,
    Ártatlan, nagy, őskori állat,
    Nyög foga közt sebnek, csapdának
    A nép még valahol alant.
    Elér foszlánya jajszavának.

    Ó, éltetőm, pegázusom,
    Aki még röpíthettél volna
    Magas és hősi régiókba,
    Melyekről már csak álmodom:
    Szabadság! – kilőttek alólam.

    Emlékem annyi, mint e rőt
    Ligetben a madár. Csipegnek.
    Ó, szálljatok, fürödjetek meg
    Délen; a tengerek fölött
    Új dalt tanuljatok fülemnek!

    A madarak, a madarak!
    Éles repítések a kéken
    Feszülő évszak szövetében.
    Fülsértőn hogy mállik – szakad
    Festményem, égi tervezésem!

    Országok, tájak, szigetek,
    Melyekbe reményem vetettem,
    Mint gályák süllyednek köröttem!
    Mindegyiken egy szűz eseng,
    Míg a hab szájába nem fröccsen…

    A jelen puszta sziklapart.
    És lent a tenger… A múlt is néma.
    Egy emlék kicsap néha-néha,
    Fut vissza, vinnyogva szalad.
    Gyémánt-nyál száradó tajtéka.

    Egy elszabadult vak király
    Kering és zokog a sötétben.
    A vastag habok tetejében
    Száll föl-alá, mint a sirály!
    Gyermeki sípláda kezében.

    Hallgassatok mindannyian.
    Dalomat meg ne zavarjátok,
    Mely messzehagyva a világot,
    Mint álmodozó madár suhan.
    Lebukik, ha fölriasztjátok.

    Magam vagyok. Oly egyedül,
    Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
    Fajtájabeliként ölel meg.
    „Hogy vagy?” Egy percre földerül
    Arcom. Neki se szólok többet.

    Azon a felhőn ülök én,
    Abban a rózsaszín ligetben,
    Mely az alkony vizében lebben
    S átsuhanva a fény körén
    Eltűnik lila rejtelemben.

    És közben ittlent botozok.
    Csikorog a nyers kavics alattam,
    Akár a dac fogam közt hajdan.
    Idézgetem a kóstolót:
    A lázadást, mibe haraptam.

    Csend van bennem. Ömöl a csend.
    Mint vad ragály, amerre lépek
    Csenddel fertőzöm a vidéket:
    Erjed szívemben odabent
    Egy világrésznek elég méreg.

    Az ember inget, szeretőt,
    Hitet is válthat, csak reményt nem,
    Az ifjúságét a szívében,
    Mely férfivá avatta őt.
    De mi is volt az én reményem?

    Nem életemet fájlalom.
    Csak azokét, akik kísértek.
    Meg-megálltak, botolva léptek,
    Arcraborultak félúton
    A harcos, ifjú szenvedélyek.

    Tudjátok, hogy mit kaptam én?
    A szörnyű gyász után a torban
    Mit ittam én egyre mohóbban,
    Micsoda észvesztő, tömény
    Mámort, hogy megvigasztalódjam?

    Mily képek, mily kápráztató
    Világok gyúladtak agyamban!
    Részegült ajakkal szavaltam:
    Az ember jobbra váltható!
    Ezt hittem abban a tavaszban.

    Jönnek tavaszok, mik az ő
    Arcát idézik, mint a gyermek
    A régi kedvest és szerelmet,
    De az a hév, az a Jövő,
    Mely enyém volt, az nem éled meg.

    Érintem ámulva magam.
    Már magamat is hogy feledtem!
    Mintha más élt volna helyettem.
    Próbálom hangom hangosan.
    Megállt a lég is? Alig rebben.

    Így múlt el hát az életem –
    Keltem a reggeli haranggal.
    Zengett a táj, mint könnyű kardal,
    A ház füstjében kényesen
    Nyújtózott egy munkátlan angyal.

    Úsztam vígan a víz alatt.
    Föld alatt, kormos alagútban.
    Vonaton, karok közt aludtam.
    Hány ország, test, szív, gondolat
    Fürdetett, míg ide jutottam.

    A szolgaság, a butaság,
    Mint az ősz nyirka, a tél lucska
    Hull völgyre, hegyre; hull, az útra,
    Amelyen lépdelek tovább,
    Kalapomat szememre húzva.

    S ha kővé válhatna a vád,
    S kövek és golyók repülnének,
    Válaszra akkor sem állnék meg.
    Mert elhagyott az ifjúság:
    Tudom okát a büntetésnek.

    Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
    Nehéz sarába bár a földnek
    Áruló gyökerek kötöznek,
    Tanuld el életed csúcsán
    Vad pátoszát a szál fenyőknek.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Vas István: Hány napja lehet?

    Hány napja lehet még a Napnak?
    Lángolni istenigazából?
    Seregélyek most szüretelnek.
    Mennyi van még hátra a nyárból?

    Mit csináltam ezen a nyáron?
    Éltem, szerettem, elmerengtem.
    Ha jön az őszi szemtől-szembe
    És itt talál még mindig engem,

    Ha itt hagynak tavaszig engem,
    Jó lesz nekem a ködben, szélben
    Bujdosnom, amíg mód adódik,
    Aztán eltünnöm észrevétlen.

    Ha jön az őszi szemtől-szembe,
    Nyomát se lelje rettegésnek.
    Ha kérdi: Mi lesz? – A Halálnak
    Adassék azt felelnem: Élet.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Kányádi Sándor: Vénasszonyok nyara

    Ül az őszi napon
    három kis anyóka,
    fonogatnak, pereg
    szaporán a rokka.

    Öreg ujjbegyük közt
    nem is kenderszálak,
    fonallá a napnak
    sugarai válnak.

    S lemenőben a Nap
    azért ragyog vissza
    finom fonalukat
    nehogy elszakítsa.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Radnóti Miklós – Októbervégi hexameterek

    Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
    táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
    Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
    s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
    Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
    tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
    Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
    féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
    téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
    s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
    bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
    s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
    sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
    léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
    hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de
    felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
    nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
    füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
    Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
    ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
    forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
    Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, –
    ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
    hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.

    1942. szeptember 28 – november 14.

  • József Attila: BALATONSZÁRSZÓ

    1

    Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
    fehér habokba szaggatja a zöldet.
    Fogócskáznak az apró viharok,
    az ablakban a legyek megdögölnek.

    Nyafog a táj, de néha némaság
    jut az eszébe s új derűt lel abban.
    Tollászkodnak a sárga lombu fák,
    féllábon állván a hunyorgó napban.

    Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
    mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
    Becsomagoljuk a vászonruhát
    s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

    2

    Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
    a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
    én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
    meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

    Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
    az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
    Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
    mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

    3

    Je n’ai point de theme,
    excepté que je t’aime –

    költeni csak ezt tudtam,
    mert mindig elaludtam,

    hisz annyiszor öleltem,
    ahányszor rája leltem.

    Szemüveg volt az orrán,
    az alól nézett énrám

    s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
    hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

    Szivemben bizony kín dult,
    mikor a vonat indult,

    de nem sokat merengtem –
    esett, hát hazamentem.

    Száz gramm dohányt hagyott rám,
    hogy legyen cigarettám.

    S nem álmot, hanem alvást.
    Nem látjuk többé egymást.

    1936. szept.

  • Ady Endre: Öreg nyár, nem vén nyár

    Vénasszonyok nyaráról dalolnom nem lehet,
    vénasszonyok korunkban, tudjuk, hogy nincsenek.
    Egykor talán még voltak – más kor volt, más kor az:
    ma vén a dús hajzatú és ifjú a kopasz.

    Egykor még ifjú korban kelt nászra férfi, s lány,
    aggok vagyunk manapság az élet hajnalán.
    Hetvenéves korunkban leszünk ifjak, s bohók,
    addig a szívek kripták, s akkor lesznek kohók.

    Ilyen szép őszidőre, milyen ma is vala,
    azt mondották egykoron: vénasszonyok nyara.
    Ma ki vénasszonyról szól: kaphat szidást, követ;
    ma már nem vén a nyár se, legfeljebb csak öreg.

  • JUHÁSZ GYULA Ősz

    Opálos színei bágyadt ködében
    Leszáll reám a kora alkonyat,
    Kései tűzrózsák nyílnak a réten
    S az égen a mély csöndesség fogad.
    Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
    És sötétben hallgat a tó
    S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
    Mint altató.

    Hűs szele húz át az ősznek a réten,
    Fázik a lelkem, érzi a deret,
    Keresnék valamit a messzeségben,
    Kihunyt fényt, elnémult üzenetet…
    Oly hirtelen borult az est fölébem
    S az ősz oly gyorsan rámtalált,
    Úgy állok itt a hervadó vidéken,
    Mint a topolyafák.


    👉 Kattints a címre a teljes vershez


  • Várnai Zseni: Anyám az őszben

    Oly kicsire zsugorították az évek,
    meggörnyesztették a szenvedések,
    a háta hajlott, a szeme árkos,
    s mint a fa kérge, arca ráncos.

    Pompázó szépnek sohse láttam,
    csak munkában, kopott ruhában,
    remegni értünk, sírni, félni,
    én nem láttam az anyámat élni.

    Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
    áll ő kopárra szüretelten
    a késő őszben, s földre hajlik,
    panaszló hangja alig hallik.

    Gyümölcsei már mind leértek,
    magában néz elé a télnek,
    a hosszú télnek, elmúlásnak,
    lassan a földberoskadásnak.

    Deres fejét az ősz belengi,
    látom őt lassan ködbeveszni,
    belehullni az öröklétbe,
    időtlen, nagy végtelenségbe.

    Termő porából élet érik,
    aranyszíve a napban fénylik,
    így él majd ő gyümölcsben, fában,
    elmúlhatatlan anyaságban.

  • Kányádi Sándor: Szemerkél az őszi eső

    Szemerkél az őszi eső,
    szomorkodik a diófa,
    nem búsulna, ha a nyári
    viselete most megvolna.

    De letépte a cudar szél
    pompázatos szép ruháját,
    pedig azt még a zuhogó
    záporok is respektálták.

    De leginkább azon búsul,
    hogy azok is elszeleltek,
    akik árnyas lombja között
    nyáron által csiviteltek.

    Se egy rigó, se egy veréb,
    csak egy öreg, mindig álmos
    varjú maradt hűséges a
    lombja-vesztett diófához.

    Ül, csak ül és hallgat bölcsen,
    jól tudja, hogy nemsokára
    lesz az öreg diófának
    gyönyörűszép hósubája.