https://verskucko.com

Címke: ősz

  • Hajnal Anna: Szeptember…

    Édes, édes most a nap,
    bor van benn, vagy méz?
    első csókban nyár és ősz
    kéken összenéz.
    Mámoros a levegő,
    lenge tánc a fény,
    senki sincs ki ellenáll,
    hősebb legyek én?

    S vajon hősebb aki sír?
    jobb-e aki fáj?
    melyik hűség igazabb?
    s már felel a táj –
    gesztenyéken rőt levél
    s második virág,
    zsenge bimbók és avar,
    bolond a világ?

    Te is becsapod szívem
    súlyod, bánatod?
    mind ledobtad mit a sors
    orvul rád rakott
    s úgy perdülsz most táncosan
    mint kit szél kavar,
    álljak? fussak? melyik több?
    honnan e zavar?

    Új virágzás és gyümölcs
    vegyül itt, mohó,
    kecskerágó, bodza is
    mind csupa bogyó
    s mire kóró lesz a zöld
    csipkerózsaág
    virít majd a csitkenye
    kihívó virág,

    gúnyos, piros üzenet
    mire jön a tél,
    csattogó fehér fogától
    senki sincs ki fél.
    Háry János minden fa,
    dicsekvő legény,
    messze van még tél és fagy,
    hencegjen szegény.

    Te is hősködj ma szívem,
    hidd a vágy, a nyár
    örökké tart, jó kaland,
    s mindig útra vár –
    s feledd, feledd hogy a vég
    mindig síri hó,
    ahol annyi vágy után
    megpihenni jó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A haldokló tücsök

    Még szól a tücsök, de már nem soká,
    Átadja csöndes birodalmát.
    Oly nesztelenül tűnik el,
    Mint szeptember s a hulló levelek.
    A katonáit elbocsátja,
    Szabadságolja tarka udvarát,
    Haldokló nemzetének búcsút int.
    Még szól a tücsök sárguló gyepen
    És vérbehanyatlott bokrok tövén, –
    Hallgatja minden fűszál, falevél:
    Csendország bánatos polgárai.
    Még szól a tücsök, de már nem soká.

    Az éjek hűvösödnek,
    Fénybogár se marad
    Mindszentekre a temető füvében.
    Az országból csupán a címer,
    Csendország címere: a csillagok.

    Isten veled, lantos-fejedelem!
    Dalok királya, de már vége annak,
    Elmúlott tőlem a királyság,
    Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Nem hiszek

    Egy fáradt pille ringott haldokolva
    Tar lott gallyon, barnás levél alatt.
    Sápadt falombok halovány árnyéka
    Remegve űzött őszi sugarat.

    Nagyon szomorú mese volt az élet.
    A fán már útrakészült száz madár.
    És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
    Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

    Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
    És csillagkönnyel lett tele az ég.
    Azon az éjen álmok látogattak,
    Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

    Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
    Mégis egész tündérország befért.
    – És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
    Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

    Álmodtam én már sokszor égiszépet
    És mindig fájó szívvel ébredék.
    Elég! Álmodni nem akarok többet,
    Se húnyt reményeket siratni még.

    Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
    És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
    Jöhetne már maga a boldogság is,
    Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Erdős Olga – Őszi chanson

    A platán utolsó levelét
    is letépte ma a szél.
    A ködös utcán
    csupán a vacogó
    november kísér.
    A nyirkos avaron
    lépteim koppanása
    suttogássá csitul és
    a nagykabát
    fázva ölel át.
    Üres lett a pad
    a magányos fák alatt.
    Eszembe jutsz… –
    milyen rég volt, hogy láttalak!

    Párizsban lenne most jó.
    A kékes neonfények
    tompán verődnének
    vissza arcomról.
    A Szajna felé haladva
    belém karolna Ady
    és József Attila.
    Aztán beülnék kávét inni
    egy bárba,
    és a félhomályba
    szalvétára vetnék néhány
    kusza sort,
    ami talán verssé válna
    egyszer,
    valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Szeptember elején

    A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
    aranyköpenybe fekszik nyári, dús
    játékai közt, megvert Dárius,
    és nem reméli már, hogy újra győz.

    Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
    s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
    a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
    fülébe súg, elég volt már, elég,
    s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
    hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

    Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
    el kell veszítenem. A bölcseség
    nehéz aranymezébe öltözöm,
    s minden szavam mosolygás és közöny.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az utolsó részlet

    Részletekben halok meg: érzem.
    Talán egy kissé gyorsan éltem,
    Vagy a szívem volt kissé nagy tán
    És hogyha megtelt néha adtán,
    Csupán az élet pillanatján,
    A perc üdvén csüggött a lelkem…

    Mindegy. Sorsom megérdemeltem…
    Csalóka álmok léha bábja
    Nyűgként minek jön a világra?…
    Kinek nem kell a tucat-élet,
    Egész szépen aludni térhet,
    Ha elhamvasztja önnön lángja,
    Ha nincs tüdője s nincs több álma…

    …Ablakomon beárad fojtón
    A ködös ősz hűs levegője…
    Kinézek: egy szemetes udvar,
    Középen egy pár cserje nőve.

    A lomb, levél lehullott régen…
    Egy pár hervadt, fonnyadt levélen
    Mégsem adott túl még a cserje,
    A többi már a sárba verve…

    Azt mondják, hogy így ősszel olvad
    A lélek át az elmúlásba,
    Az elfonnyadt ifjú arcokból
    Ilyenkor lesz halotti lárva,
    Ilyenkor lesz múlttá az élet…

    Engem nem köt semmi ígéret,
    A nagy mindegyre esküszöm már,
    Óh, de az az utolsó részlet:
    Attól, csupán csak attól félek…

    Ha feltámadnak mind az álmok,
    Ha fölkeresnek mind az árnyak –
    Óh, e rémes elszámolásnak
    Órájától reszketve félek!

    De, hajh, az örök csendes éjet
    Nagy kínnal kell megérdemelni:
    És én meg fogom érdemelni!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Mint különös hírmondó…

    Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot
    mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
    kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket
    sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

    s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
    vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
    tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
    vernek lenn kőművesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

    gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
    balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
    százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
    újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

    jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
    a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
    szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
    s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

    korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
    kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
    bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
    mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

    akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
    völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
    és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
    nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

    úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
    forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
    úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
    bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

    versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
    népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
    nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
    állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

    tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
    óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
    ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
    emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

    jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,
    csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
    tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
    megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)

  • Pogány Zoltán – Ősznek álma

    Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a legszebb benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    levelek közt őszre válnék,

    csupasz águkat rám húznák,
    belém nőnének a bús fák,
    lennék patak, ködöt vérző,
    miből gyöngyöt őszi dér sző,

    sáncok közt fúvatnék szelet,
    mi nyári hőt végleg feled,
    hófelhőket írnék légbe,
    szürkén pancsolt csillag-égbe,

    ősznek volnék legszebb álma,
    minden valóm őszre válva,
    télen, jöhet álom, bármi,
    gyönyörű tavasz fog várni!

    …Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a tavasz benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    tavaszi-szép rüggyé válnék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pogány Zoltán – Október, itt

    Ősi földön elfeküdve
    nyújtózik az esti táj…
    pihen örök égi üdve,
    szép e Torna-menti báj!
    És szőkül már a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Szénával friss fű paroláz,
    szárazan kezébe csap…
    mezőkön sincs búzakalász,
    torsa mered égbe csak.
    És süppedős a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Szórja bogyóit a bodza,
    fekete gyöngy mindahány…
    erdők dalát szellő hozza,
    zsengén kacag, mint a lány.
    És álmot lát a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Gyűlnek fölmorajló felhők,
    égi hangjuk megremeg…
    csillagok pislannak, itt ők
    rakoncátlan ékszerek.
    És jajgat, ott, a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    E földet óvó sejtelem
    volt is, lesz is mindig tán…
    a szívekhez nőtt végtelen
    dérpaplanba búj sután.
    És elszunnyad a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • John Keats: Az őszhöz

    Párák és érett ízek évszaka
    jössz s hő híved, a sárga nap örül
    s összefogtok s áldott fürtök soka
    csügg a szőlőn a nádtetők körül;
    mohos ágat dús almasúly töret
    s zamat tölt minden őszi magvakat,
    dinnye dagad, feszül cukros bele
    a mogyoróknak s száz bimbó fakad:
    késő virág, minőt a méh szeret,
    s már azt hiszi: örök méz-szüret,
    mert nyári sejtje csordultig tele.

    Ki nem látott még téged? – Kiszököm
    s megleslek gyakran csűrök közelén,
    ülsz gondatlan a téres küszöbön
    s hajad lágyan leng a cséplés szelén,
    vagy épp aratsz és mákillat hatol
    hozzád s elaltat és nem éri már
    sarlód a szomszéd, rezge fű-kalászt;
    vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
    patak tükrére s friss italra vár;
    vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
    szemed, hogy végső cseppjét hullni lásd.

    Hol a tavasz nótái? mind halott?
    mi gondod rá? van néked is zenéd:
    míg esti felleg sző be halk napot
    s a tarlón rózsák színét szűri szét,
    a parti fűzfák közt búsongva dong
    a szúnyograj, mely száll, meg szétomol,
    mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
    kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
    tücsök cirpel, veresbegy is dalol:
    finomka fütty a szérűskert alól
    s gyűlő fecskék zajától zúg az ég…

    Fordította: Tóth Árpád

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

    J