Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.
Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.
Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.
Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.
Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.
S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.
Forrás: Lélektől lélekig
Fáradt vagyok, és szomorún
ülök Zalával szemben; itt
sírok Boglárnak partjain.
Billenj fürtömről, koszorúm,
s rejts el, hold, ragyogásaid.
Lassan hajtom le fejemet tenyerembe,
s vívom egyedül magányos háborúm,
miről nem tudom még, hogy már elveszett-e?
Ülök Zalával szemben szomorún
s körülöttem az alkony fényeit
köd-kék ágyúival lövi a késő este.
Oltsd ki hát, szívem, te is, lángjaid.
Magányos tűznek, ó, mi értelme vagyon?
Nem melegít, messze nem ragyog;
pislákol csak sárga tanyámban itt
veszendőn a somogyi oldalon,
hol, őszi füst s őszi por kavarog,
s ha volna se látnák nagy villanásait.
Forrás: Lélektől lélekig
Alkonyodik,
füst és őszirózsa-illat kering a kertben,
az utcán szédülnek a lombkoronák –
két szememben orkán süvít végig,
csókförgeteg!
Emlékeink sokáig dörömbölnek,
játszanak velem,
nevetnek, sírnak, vigasztalnak!
Belém karmoltak a vágy tigriskarmai,
gyere, itt a szerelmes idő,
gyere szeretni!
Forrás: Lélektől lélekig
Augusztus, nyárutó…
A Göncöl tengelye,
mint roppant égi óramutató,
némán, merőn mutat már ősz fele.
Kigyúlt hajók
suhannak át az égbolt tengerén,
idő és naptárak…
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
a forró csillagokra rálehel, –
s hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el…
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?
Kigyúlt hajók
suhannak át az égbolt tengerén,
jelek, csodák…
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
ez tán az Isten vajúdó, szent láza,
és itt lenn nincs, aki megmagyarázza.
1920
Forrás: Vers mindenkinek
Ködöt szitál az alkonyat,
tüsszent a girhes, ritka lomb.
Mellemet túrja, döfködi
szívem, e szorgalmas vakond.
Zokon ma semmit sem veszek;
vesém pamutgombolyag, hagyom,
macskaként játsszon még vele
a bársonyos talpú fájdalom.
Gőzölgő, langy mocsár a park,
az idetévedőt elnyeli.
A vén idő zokog; peregnek
a berkenye piros könnyei.
A ködön áttűnő lámpafény,
mint borzas, ormótlan ecset,
sárgára festi a padon
szomorú, kihűlt helyemet.
Forrás: Lélektől lélekig
A lombos erdőben
fényszeplős aljnövényzet:
tömör törzsek között
rezeg gubanc ezüst.
A fenyvesben rézsút
fénysíkok szeldelik
a teret, tű-avarral
terítve a kopasz föld.
Pókhálós málnabokrok,
deres bogyók, diófák
mögött a repceföld, most
derengő puszta rög,
párába futva. Hátrébb két
hosszú épület,
magtárak. Muskotály-
fényben odébb a dombon
gesztenyefák sötéten;
jelentésük: kísértés.
Hűtlenség könnyűsége:
boldognak is miért, ha
voltam már, megmaradnom?
Kihull nehéz, túlérett
boldogságom szívemből –
nem ragaszkodom hozzá.
Még jó, hogy esni kezd:
egyszerre itt a zordabb,
komoly, tevékeny évszak.
Rohanni, buszra szállni
lehet, kapkodni és
kapaszkodni. Hajszálnyi
kétely marad csak vissza:
fontosságom fogyása.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne lássam ezt a haldokló vidéket,
Rózsás tenyérrel fogd le két szemem,
Hadd higgyem, hogy van ifjúság, van élet,
Míg ősz pusztít a nagy természeten.
Ne lássam, hogy a haldokló virágon
A nap megtört sugára mint ragyog,
Míg lábaimhoz a hervadt falombok
Zizegve hullnak: meghalsz, meghalok.
Így édes, így. Milyen csodás világ ez,
Hajnal dereng a rózsás ujjakon:
Kis házunk, kertünk, a fehér virágok,
Ketten járunk a keskeny utakon.
A vágyak, álmok mind beteljesülve,
Enyém vagy és én a tied vagyok…
– Nem hallottad?… Egy vadszőlő-levél volt…
Zizegve súgta: meghalsz, meghalok.
Forrás: Lélektől lélekig
Éna öltözködi bűvös ruháját,
s karcsú, nagy virágként tündérré szépül.
S míg a hold rendezi lila szobáját,
galambok álmodnak. Az este éjjűl.
Fülembe suttogó őszi kedvesem,
igézve állunk: nincs sír s halál.
Beszélek hozzá, mosolyog csendesen,
s a szeme, a szeme nagy violasugár.
Hallgat, nem szól halhatatlan szerelmem.
Nem estém ő nékem, és nem lesz éjszakám.
Fekszünk egymás mellett időtlen selymen,
s fölöttünk örök lomb zúg fönn az esti fán.
Forrás: Lélektől lélekig
L nincsIdőSzeretni/októberbene egymásUtánBetegszenekMegAg gesztenyefák/nemTeszedLázasa homlokomraHűvösKezed/neml aggódszÉrtem/miLeszÍgyá velünk/félhomálytParancsolb aVárosraAzAlkony/nincsIdőb szeretni/legalábbCsütörtökönkéntC szeress/monddHogySzükségeds vanRám/monddHogyNemVagyokü haszontalan/talán…t nincsIdőSzeretni/lecsupaszítvaö állnakAGesztenyefákŐszDoktorr előtt/kapaszkodjBeleKócost hajamba/vigyélMagaddalö hiányzol/legalábbCsütörtökönkéntk szeress/különösenOktóberbenö nkéntSzeress
Forrás: Lélektől lélekig
Az arcod itt már nem beszélik,
csak én szoktam dadogni még,
mikor a lábamhoz terítik
s mondják, mondják az estikék.
Átlépsz a fák csodálkozásán
mellemre szikkadt földemen.
Kék pára vagy meséim száján
s az őszt veled melengetem.
Téged beszélnek fent a fényben
a lomhán szálló reggelek,
s estéim csillag-hűvösében
szemed rőzséi fénylenek.
S átúsznak rajtad régi fáim,
az érted félő félelem,
engedd didergő éjszakáim
öled lombjába rejtenem.
Lapul az ősz. Viszlek a számban,
s még magamtól is féltelek,
s a szeptemberi búcsúzásban
föléd terítem csendemet.
