https://verskucko.com

Címke: őszi hangulat

  • Ivan Bunyin: Egyedül

    Eső szemereg, fut a szél,
    borzong a ködös tavi sík.
    Az élet a télbe alél,
    nem ébred a kert tavaszig.
    Zord villa. Társtalan élet.
    Festek. Sír a szél, besötétlett.

    Itt jártál tegnap, igen.
    Láttam: szemeden unalom.
    De társnak hitt a szívem
    a csapzott alkonyaton.
    Eh, menj hát! Istenem áldjon!
    Majd tűröm téli magányom.

    Még tegnapi köd gomolyog,
    ma is csupa sár a mező.
    Tornácom előtt a nyomod
    elmosta az őszi eső.
    Csak nézek a ködbe. Hiányzol
    e puszta, e szürke világból.

    Lehetne kiáltani még:
    „Jőj vissza, nehéz egyedül!”
    De a múlt neki már nem elég,
    elhagy, ha a szíve kihűl.
    Iszom. Tüze húny a parázsnak…
    Egy hű kutya kellene társnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    I

  • Kovács Anikó: Régimódi vers

    (Hozzád…)

    Talán nem is tudod, ha nem vagy itt,
    mennyire hiányzol,
    bár én mindig csendben vagyok,
    csak a nem-léted lángol,
    olykor csak álmaim suttogom magamnak,
    annyira zuhog a szó,
    de déltájban már bennem
    karcsú melankólia barangol;
    az őszi langyos esték már elmaradoznak,
    köd szitál, s mint mindig ilyenkor,
    tompa, sápadt fénye nő a csillagoknak…
    Várlak.
    A tar fenyő ágain felleg foszlik szét,
    – sokszor megállít e megejtő messzeség,
    tudom, Kedves, nem szabad, hogy fájjak,
    de te is tudod, ugye,
    hogy nincsen hozzád joga másnak…?!
    …míg végre öröm lógatja ezüst kis bokáit,
    ha jössz az úton és lépkedsz hazáig,
    ajkadra tűzve halk és néma a mosoly,
    mely csendes, fátylas bece-szót mormol…
    Ez a kék türelmetlenség égig nyújtózó,
    (de szelíd vagyok, – bölcs Ekhnaton korából)
    …saját álmaimban eltévedt csavargó.
    Hiányzol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Egy idegen kapu előtt

    Méltóságos, mint végső szavad volt,
    a bánatom ünnepi ruhája.
    A kétnapos őszi eső veri most
    s rá bús szürke színeit szitálja.

    E bánatos szürke ünnepi ruhát
    ma utcai köntössé tettem:
    megálltam egy idegen kapu előtt,
    amely zárva volt, úgy mint mi ketten.

    A zárt kapun halkan bekopogtaték
    és lágyan a kilincshez nyúltam.
    Az eső szitált és oly bús volt az ég,
    mint a lelkem, mint te, mint a múltam…

    Aztán elkezdtem rohanni, robogni,
    hogy ne lássam, hogy nem te nyitod ki…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Pilinszky János: Éjféli fürdés

    A tó ma tiszta, éber és
    oly éles fényü, mint a kés,
    lobogva lélekző tükör,
    mit lassu harcban összetör
    karom csapása. Nyugtalan
    heves fogakkal visszamar
    a mélyen megzavart elem.
    Legyőzve, lustán fekszem el
    és hallgatózom. Csillagok
    rebbennek csak, mint elhagyott
    egek vizébe zárt halak,
    tünődve úszó madarak.

    Elnézem őket, röptüket
    az irgalmatlan és süket
    egek között, én árva szörny,
    kit páncél nyom, heges közöny,
    ki mit se kér, és mit se vár,
    csak bámul hosszan és puhán;
    sikamló, sűrü pikkelyek
    lepik be sűrün szívemet,
    a mélyén édes-jó iszony,
    kitéphetetlen orv szigony,
    mit észrevétlen vert belém
    a víz, a víz, s a lassu mély.

    Mert lenn hináros rét lobog,
    alant a kagylók boldogok,
    szivük remegve tölti meg
    a fénnyel érő sűrü csend.
    És mintha hívást hallana,
    zuhanni kezd az éjszaka,
    moszat sodor vagy csillagok,
    nem is tudom már, hol vagyok?
    Talán egy ősi ünnepen,
    hol ég is, víz is egy velem,
    s mindent elöntve valami
    időtlen sírást hallani!