Nincs házam,
nincs mit bekerítenem,
ha eddig nem volt,
már ne is legyen,
senki se nézzen át
kerítésemen.
Nincs diófám, hát
diót nem terem,
szilvafám sincs, se
lekváros kenyerem.
És jó a semmi:
nincs mit féltenem,
éjjel szemembe
mécsem kiteszem,
(akár ablakba)
ide találjon,
mintha itt lakna,
minden barátom:
vándor idegen…
Forrás: Lélektől lélekig
Hányfelé, élek, istenem!
a házam itt van, ott a kenyerem,
asztalom holdsütésben, székem fagyban,
szemem sajduló gyászban hagytam.
Csellengő napok pásztora –
vagyok a Mindig, vagyok a Soha,
szakadt estéken nő alszik velem,
vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.
Budán vagy Pécsett, egyre megy –
ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,
ott éledek, hol mások föllazulnak,
borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.
Talán ha volna otthonom
s körülmoházna gyöngéd oltalom,
ez a világ mézesen rámtalálna
s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.
Hát élek, ahogy élhetek,
avas deákként mondok éneket,
torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr –
nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Az este éhes, elnyeli a fákat,
A házakat, az utcát, a teret.
Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
Rossz szándékot a lelkiismeret.
A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
Az égre szór pár vaksi csillagot.
Feje alatt felhőkből puha párna,
Bezárkózik, nem nyit ablakot.
Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
Vándor vagyok, hát itt is van helyem!
Forrás: Lélektől lélekig
