https://verskucko.com

Címke: párbeszéd

  • Szabó Lőrinc – Párbeszéd

    Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
    fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
    Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
    te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

    Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
    és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
    Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
    s karommal égig emeled azt a kardot.

    Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
    mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
    Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
    téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: Érzelmes párbeszéd

    A vén parkban didereg a magány,
    s két árnyék suhant át az éjszakán.

    Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
    alig érteni, halkan mit beszélnek.

    A vén parkban didereg a magány,
    s múltat idéz két boldogtalan árny.

    – Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
    – Mi köze hozzá? minek érdekeljen?

    – Arcom álmodban ma is megjelen?
    Feldobog szíved a nevemre? – Nem.

    – Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
    csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.

    – És kék az ég s a remény végtelen.
    – A remény eltűnt, egünk fénytelen.

    Riadt bokrok közt jártak, két kísértet,
    és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake – Madárszerelem

    „Hol a hazád, mondd, madár!
    s este milyen tanya vár?
    Milyen fészek, milyen lomb?
    Oh te rétek dísze, mondd!”

    „Áll egy szép fa társtalan:
    ott búsulok egymagam.
    Hajnal issza könnyemet,
    este nem hoz örömet.”

    „Én meg téged kívánlak,
    kincse-hangja a nyárnak;
    nappal erdőn kószálok,
    éjszaka sírdogálok.”

    „Énérettem sírdogálsz?
    Engem kívánsz? Engem vársz?
    Bánatomnak vége hát!
    Óh szerelmes jóbarát!”

    „Gyere hí csöpp lugasom,
    zöld falomb közt, magoson.
    Öröm szárnyán röpülünk,
    virág alatt megülünk.”

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárközi György: Virágok beszélgetése

    – Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
    Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
    Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
    Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

    – Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
    Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
    Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
    S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

    – Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
    Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
    Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

    – Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
    S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan,
    Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor – A holdbéli csónakos (részlet a „A holdbéli csónakos” mesejátékból)

    A holdbéli csónakos:
    Úszom az égen arany csónakon,
    az éj homályán én uralkodom,
    az eget-földet végig-láthatom,
    a csillagot tengerbe buktatom.
    Szállok a sötét légtenger hátán,
    kuszált felhőbe feszül a csáklyám,
    ezüst evezőm dalolva csobban,
    úszom fekete égi habokban.

    Pávaszem:
    Holdbéli csónakos, örök szerelmem,
    arany sajkádra vegyél föl engem!
    Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,
    a sötét erdőt könnyel áztattam,
    eleget sírtam a földi porban,
    ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
    Nem él a földön, akire vágyom,
    holdbéli csónakos, te légy a párom.

    A holdbéli csónakos:
    Fénylő csónakom szeli az éjet,
    legszebb csillagom, szeretlek téged,
    egyedül vagyok, vágyódom érted,
    enyém leszel majd, ha tavasz éled.
    Mellém ültetlek szép csónakomba,
    hajad az eget aranyba vonja,
    a lenti bút-bajt mind elfelejted,
    fejed örökre vállamra ejted.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Tündérpárbeszéd

    – Tudsz játszani?
    – Tudok.
    – És szeretsz is?
    – És szeretlek is.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc: Párbeszéd

    Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
    fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
    Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
    te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

    Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
    és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
    Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
    s karommal égig emeled azt a kardot.

    Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
    mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
    Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
    téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Kaffka Margit: Társaságban

    – “Jó estét asszonyom! A bálon
    Hiányzott, mondhatom!”
    – “Nem gondoltam, hogy itt találom,
    De – örülök nagyon!”
    – “Egy zugból oly régóta nézem.
    A férje nincsen itt?”
    – “Az uram? Igen – a vidéken
    Valahol utazik!
    De… holnap délre visszavárom!”
    – “Ki hitte valaha…
    Hogy megszépült a lagunákon!”
    – “Milyen gyerek maga!”
    – “Az öreg urat láttam tegnap,
    Haragszik még reám?”
    – “Dehogy! Mióta férjhez adtak,
    Jobbkedvű az apám!”
    – “És mióta nem jártam arra
    Mi újság a tanyán?”
    – “Ottkinn? Csak a lugastól balra
    Kidőlt a körtefám.”
    – “A virágos? hisz nincs egy éve,
    Hogy ott ültem veled!”
    – “Valami titkos betegsége
    Már akkor lehetett.”
    1902.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

    És megint a rózsák.
              És megint a nyár.
                     Még észreveszed?
    Egyre sűrűbben.
           Fut az év.
               És egyre rövidebb.
    Lassan kifogysz az időből.
               Kifogyok.
                 Na és mi lesz?
    Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
    Szóval, eltűröd?
           Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
    És mivel készülsz rá?
              Semmivel.
                Most is, mi van a kezedben?
    Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
    Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
    A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
    Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
    És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
    A domb tetejére.
           Minek?
             Addigra ősz lesz újra,
    És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
    Hideg eső veri az árvalányhajat.
    És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver.
    És kimossa belőled azt, amit fontosnak hiszel,
    És kihullanak belőled az arcok és adatok,
    És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
                        Nem akarok
    Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
    És nem megyek fel a csupasz dombra.
                           Ne légy konok.
    De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
    És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
    Tudom, hogy kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
    Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
    És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
    Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
    Szabnál?
            Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
    És aminek ÉN nem kellek, az énnekem se kell.
    Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
    Elveszi úgyis.
              Vegye el, ha van ilyen hatalom.
    Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád, ami vár.
    És mi lesz addig?
              Megint a rózsák és megint a nyár.

  • Sárközi György – Virágok beszélgetése

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy bolygásodban
    mégis – mégis hozzám hajoltál.

    Ideges, keringő kacsokkal
    akkor futottál mellém éppen,
    mikor már-már alákonyultam
    sötét levelek hűvösében.

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy magányodban
    mégis – mégis hozzád karoltál.

    Már-már sírósan becsukódó
    kelyhedet rám nyitottad önként,
    s lelked lelkembe átejtetted,
    hogy ott forogjon csípős könnyként.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    kergetőzve s összeborulva,
    mint tengeren játszó sirályok,

    rázkódva forgó viharokban,
    bukdosva pergő jégesőben,
    idegenül tán mindörökké,
    de mindöröktől ismerősen.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    megtört gőgben összeakadva,
    mint száműzött, koldús királyok,

    s úgy nézzük egymást szomorúan,
    kíváncsian s mindent tudóan,
    mint hulló csillagok figyelnek
    egymás útjára lefutóban.

    Forrás: Szívzuhogás