https://verskucko.com

Címke: párbeszéd

  • Szabó Lőrinc: Párbeszéd

    Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
    fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
    Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
    te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

    Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
    és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
    Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
    s karommal égig emeled azt a kardot.

    Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
    mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
    Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
    téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Kaffka Margit: Társaságban

    – “Jó estét asszonyom! A bálon
    Hiányzott, mondhatom!”
    – “Nem gondoltam, hogy itt találom,
    De – örülök nagyon!”
    – “Egy zugból oly régóta nézem.
    A férje nincsen itt?”
    – “Az uram? Igen – a vidéken
    Valahol utazik!
    De… holnap délre visszavárom!”
    – “Ki hitte valaha…
    Hogy megszépült a lagunákon!”
    – “Milyen gyerek maga!”
    – “Az öreg urat láttam tegnap,
    Haragszik még reám?”
    – “Dehogy! Mióta férjhez adtak,
    Jobbkedvű az apám!”
    – “És mióta nem jártam arra
    Mi újság a tanyán?”
    – “Ottkinn? Csak a lugastól balra
    Kidőlt a körtefám.”
    – “A virágos? hisz nincs egy éve,
    Hogy ott ültem veled!”
    – “Valami titkos betegsége
    Már akkor lehetett.”
    1902.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

    És megint a rózsák.
              És megint a nyár.
                     Még észreveszed?
    Egyre sűrűbben.
           Fut az év.
               És egyre rövidebb.
    Lassan kifogysz az időből.
               Kifogyok.
                 Na és mi lesz?
    Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
    Szóval, eltűröd?
           Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
    És mivel készülsz rá?
              Semmivel.
                Most is, mi van a kezedben?
    Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
    Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
    A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
    Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
    És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
    A domb tetejére.
           Minek?
             Addigra ősz lesz újra,
    És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
    Hideg eső veri az árvalányhajat.
    És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver.
    És kimossa belőled azt, amit fontosnak hiszel,
    És kihullanak belőled az arcok és adatok,
    És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
                        Nem akarok
    Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
    És nem megyek fel a csupasz dombra.
                           Ne légy konok.
    De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
    És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
    Tudom, hogy kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
    Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
    És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
    Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
    Szabnál?
            Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
    És aminek ÉN nem kellek, az énnekem se kell.
    Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
    Elveszi úgyis.
              Vegye el, ha van ilyen hatalom.
    Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád, ami vár.
    És mi lesz addig?
              Megint a rózsák és megint a nyár.

  • Sárközi György – Virágok beszélgetése

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy bolygásodban
    mégis – mégis hozzám hajoltál.

    Ideges, keringő kacsokkal
    akkor futottál mellém éppen,
    mikor már-már alákonyultam
    sötét levelek hűvösében.

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy magányodban
    mégis – mégis hozzád karoltál.

    Már-már sírósan becsukódó
    kelyhedet rám nyitottad önként,
    s lelked lelkembe átejtetted,
    hogy ott forogjon csípős könnyként.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    kergetőzve s összeborulva,
    mint tengeren játszó sirályok,

    rázkódva forgó viharokban,
    bukdosva pergő jégesőben,
    idegenül tán mindörökké,
    de mindöröktől ismerősen.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    megtört gőgben összeakadva,
    mint száműzött, koldús királyok,

    s úgy nézzük egymást szomorúan,
    kíváncsian s mindent tudóan,
    mint hulló csillagok figyelnek
    egymás útjára lefutóban.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: Képzelt párbeszéd

    Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szívedben
    sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod.
    – Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok,
    aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen,
    mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen
    hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok
    más halál voltak, azok a napok,
    haragos hetek, órák! – Mindaketten
    romboltuk egymást. – Én, én, tégedet!
    – S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett,
    te engem csak magaddal: odalett
    veled minden örömöm. – Tudom, érzem,
    siratlak is már, túlvilági férjem!
    – Sírj, sírj, szívem, kísértet-feleségem!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd

    S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
    – Számolni kezdeném a perceket.
    Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
    – Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
    S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
    – Füst s láng bennem is együtt kavarog.
    Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
    – Nem mozdulok, el ne riasszalak!
    Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
    – Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák!
    Mit mond majd az első tekinteted?
    – Hogy eddig csak hazudni mert neked.
    Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
    – Félelmes az isten ígézete!
    Utad leszek tőle a föld felé.
    – Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
    Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz…
    – Még a boldogság is rettenetes!

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Beszélgetések

    A barna éjszaka mezsgyéin,
    a lámpák napraforgói alatt,
    hogy szerettem Veled az égre nézni,
    ha már nem leltünk szavakat!

    Erkélyek sötét fedélzetein
    hajózni éjek, emlékek felett,
    hallgatni egymás mellett és susogni,
    mint virágok fölött a levelek!

    És eszpresszók gyóntató asztalánál
    gyufát tördelve éjjelig,
    mennyit tudtunk arról beszélni,
    hogy csak beszélünk, évekig!

    S míg mentünk haza, hányszor, át Budára,
    – a partok közt hogy megfeszült a híd!
    Ó, nagy dologról volt szó itt, és arról
    szerettünk volna mondani valamit!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979