Címke: párkapcsolat

  • Gárdonyi Géza: EGYEZÉS

    Minden keréknek más a fordulása
    s minden embernek más a kereke.
    Ma is zúg még a babiloni lárma:
    bomlott óra a világ élete!

    De mink kettecskén ugye tulipánom:
    nem disputálunk semmin a világon.
    Amit te mondasz, szép lelked zenéje.
    S az én lelkem, miként az erdő mélye
    visszhangzik rá híven figyelmesen.
    S amit én mondok, azt te kedvesem
    mosolyogva, bólintva hallgatod,
    Legfeljebb ha a szóban akadok,
    szép selyemszálként fűzöd a beszédbe,
    ami csak lánynak juthat az eszébe,
    Mi néked kedves, kedves nékem is
    mi néked ízlik, ízlik nékem is;
    ha te nevetsz, én is vidám vagyok;
    ha te bús vagy, én is csak búsulok;
    s ha én susogva szíved kérdezem,
    csókkal felelsz rá én szép kedvesem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Darvas Szilárd: Legenda a Nő teremtéséről

    Amit mondok, nem ma történt,
    sok millió év előtt,
    elmesélem, hogy az Isten
    valamikor réges-régen
    hogy teremtette a nőt.
    E legenda őse hindu,
    s oly igaz, hogy aki hallja,
    nem lehet, hogy meg nem indul.

    Szóval az Úr legelőször
    férfiembert alkotott,
    ezzel teltek hosszú évek,
    nappalok és alkonyok,
    ami szép volt, ami jó volt,
    mindent ebbe fektete,
    ő maga is megcsodálta,
    mire készen lett vele:
    domború mell, magas homlok,
    sziklát görgető karok
    és a többi. . . részletezni
    nem is nagyon akarok,
    szeme, füle, lépe, mája,
    lába is, hogy lépne rája,
    hogy így visszagondolok,
    csupa, csupa jó dolog.

    No de közben hiba történt:
    elfogyott a nyersanyag,
    míg a férfi ily remek lett,
    a szegény nő megfeneklett,
    rá már semmi sem maradt.
    Ám az Isten azért Isten,
    véghetetlen bölcsessége
    mindig jó dolgokra inti,
    tudja, hogy ha segít magán,
    az isten is megsegíti.
    Hogy ily nagy volt a probléma,
    csak merészebb lett ő attól,
    és nekiállt nőt csinálni
    – ahogy azt ma mondanátok-
    mindenféle műanyagból.
    Volt abban a nőben minden,
    bizony nem lesz könnyű dolgom
    véges-végig elsorolnom.

    Az ezüsthold kereksége,
    pálma sudár merevsége,
    őszi felhő mélabúja,
    mélyhegedű néma húrja,
    őzikének kecsessége,
    majmok csacsi fecsegése,
    május üde tavaszsága,
    csörgőkígyó ravaszsága,
    fák közt nyögő szél fuvalma,
    bősz rémuralma,
    páva tolla, pulyka mérge,
    gyáva nyúlnak rettegése,
    kis verébnek puha pelyhe,
    illatozó rózsa kelyhe,
    mérges fullánk kis darázsba’,
    felparázsló tűz varázsa,
    csorgatott méz édes íze,
    szomjúság a tiszta vízre,
    nyári zápor, rét keserve
    tél dühétől szétseperve,
    bátor .tigris vad haragja,
    kis pacsirta trilla-hangja
    és a többi, és a többi,
    az is, ami ki lett hagyva.

    Nem volt már a férfi árva,
    mert az Úr az új teremtményt
    nekiadta, illetőleg
    rásózta az ő nyakára.

    Nem telt bele alig pár nap,
    hát az Úrhoz mén a férfi,
    s panaszkodik, azt remélve,
    hogy az isten csak megérti.

    Uram! – így szól- kezed mért ver?
    Rettenetes egy teremtmény,
    akit adtál, az a némber.
    Szája be nem áll, ha fecseg,
    egyszer nyűgös, másszor beteg,
    minden semmiségért zokog,
    és veszélyes és szeszélyes,
    hogyha egy kis öleléshez
    néhanapján hozzáfogok,
    máskor… hogyismondjam… mohó!
    Izzik, mint a tüzes kohó,
    kábít, bódít, mint az óbor,
    csak az a baj, sose jókor…
    Elpusztulok vele élve,
    így könyörgök; vedd őt vissza!
    Nincs szükségem feleségre!

    Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
    látom nincs belőle hasznod,
    nem erőszak a disznótor,
    visszaveszem én az asszonyt!

    Nem telt bele alig pár nap,
    s hát megint csak jön a férfi,
    s panaszkodik, azt remélve,
    hogy az isten csak megérti:
    Uram! – így szól- én se értem,
    de hiányzik az a némber,
    ettől vagyok én most bajba’,
    hiányzik a dalos ajka,
    milyen kedves, mikor fecseg,
    megható, ha néha beteg,
    hogyha szenved, hogyha zokog,
    s milyen hálás, milyen boldog,
    hogyha egy kis öleléshez néhanapján hozzáfogok…
    Mámorító, mikor mohó,
    izzik, mint a tüzes kohó,
    kábít, bódít, mint az óbor,
    sose rosszkor, mindig jókor,
    nincs öröm, csak vele élve!
    így könyörgök: add őt vissza,
    szükség van a feleségre!

    Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
    látom, látod már a hasznod,
    visszaadom hát az asszonyt!

    Nem telt bele alig pár nap,
    s hát csak újra jön a férfi
    s panaszkodik, azt remélve,
    hogy az isten csak megérti:
    Uram! – így szól – én se értem,
    de csak némber az a némber,
    sok bosszúság, kevés öröm,
    és a csóknál több a köröm,
    köröm, karom, fecsej, szitok,
    ha úgy látja jónak, kidob,
    minden bajért engem okol,
    vele élnem tüzes pokol,
    így könyörgök, legyen vége,
    vedd őt vissza, sose lássam,
    nincs szükségem feleségre!

    Ez már sok volt az Istennek,
    nagyot ütött az asztalra:
    Volt időd, hogy kiismerjed,
    nekem is van egy kis eszem,
    többé vissza sosem veszem,
    oktalanságodon okulj,
    ahogyan tudsz, úgy boldogulj,
    ezt a mérget hordanod kell,
    akárhogyan éget is,
    vidd az asszonyt, mert különben
    beszüntetlek téged is!

    Sok millió éve ennek,
    de semmi se változott,
    ma is így vagyunk a nővel,
    hol áldott, hol átkozott,
    nyögünk, hogyha velünk van és
    hogyha elhagy, akkor is,
    ezt csináljuk, amíg élünk,
    így jön el az aggkor is,
    amíg ez a világ világ,
    össze sosem békülünk,
    tragédiánk egy mondatban:
    sem velük, sem nélkülük!

    Legenda a nő teremtéséről – Haumann Péter

    Forrás: Válassz verset

  • Bognár Barnabás: Ha mosolyt hozok…

    Ha mosolyt hozok a könnyek helyett,
    így maradjak meg neked.
    Ha csillogóra váltom a szemedet,
    így maradjak meg neked.
    Ha kezed kezemben megremeg,
    így maradjak meg neked.
    Ha én melletted állok félve meg,
    így maradjak meg neked.
    Ha szeretnék együtt félni veled,
    így maradjak meg neked.
    Ha vagyok én neked a szeretet,
    így maradjak meg neked.
    Ha velem a szép még szebbé lehet,
    így maradjak meg neked.
    Ha te szépnek látod a lelkemet,
    így maradjak meg neked.
    Ha vagyok az, aki más nem lehet,
    így maradjak meg neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Bálint – Ketten egyedül

    Ketten, egyedül,
    mint két ujjam,
    mint a mutató s a középső,
    mikor széttárom V alakban.

    Ketten, egyedül, mint az ujjam,
    mindenki nélkül,
    mindig együtt,
    egymást vezetve és követve,
    mint egy kétágú szólam.

    Ketten, ketten, akár az ujjam,
    olyan, olyan egyedül-együtt
    szeretve, játszva, ölelve
    éjjel-nappal, reggel-este
    összefonódva, mindenütt együtt
    pörlekedve és feleselve
    de mindig, mindig egy irányba

    s tán nem is tudva, nem is sejtve,
    az okát, célját meg sem értve,
    valami belső ihletésre,
    tán génjeink parancsszavára
    szállunk-szállunk egy ismeretlen
    egy sohsemvolt s mindiglesz tájra

    mint vadludak fel-felkiáltva,
    mert minden tájon, földön otthonunk van,
    röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
    csillagfényes égen, ékes V alakban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Egy asszony beszél

    I.

    Neki az élet a szerelem.
    Mennyit kínlódik, hazudik
    szegény!
    Megbújnék vele akárhol a
    föld kerekén.
    De neki az élet a szerelem,
    nekem csak ő meg én.

    Mennyit hazudik s hogy fáj neki, hogy
    hazudnia kell!
    Más nők, s én persze csak hazudom:
    nem érdekel.
    Oly magasan jár, hogy a bűneit, –
    azokat sem érem el.

    Itthagyni? Az se segítene,
    hisz őt akarom, magát;
    ő se hagy el, mert nélkülem
    még kisebb a világ;
    akármi övé, ő mindig örök
    egyforma árvaság.

    Valamit keres, én őt keresem.
    Mint a zene,
    testtelen, bűvös bujaság
    előttem a szelleme:
    tud tisztán bűnözni, míg én
    tisztán is vétkezem ellene,

    mert énmiattam bűn csak a bűn,
    én vagyok a tilalom,
    aki kíváncsi életét
    sohse hagyom
    röpülni, ahogy neki jó,
    oly szabadon,

    s mosolyát éppúgy elveszem,
    mint az enyémet ő,
    – mert, jaj, ellensége vagyok
    és ellenségem ő:
    neki minden kell, minden szerelem,
    s nekem csak én meg ő.


    II.

    Nekem az élet a szerelem.
    Már nem is mondom soha neki,
    mennyire szeretem.
    Férjem, uram, eltart, szeret,
    és idegen:
    nekem az élet a szerelem,
    őneki nem.

    Mit adhatnék neki? Mit tehet
    egy asszony igazit?
    Munkája, gondja, tervei, mind
    megszégyenít.
    Lennék a rabja, – de nem, hisz az őr
    szintén rab egy kicsit.

    Lelkéből nem jut más nekem,
    csak ami gyerek.
    A legjobb, amit én adok,
    hogy otthona lehetek;
    csak akkor egészen az enyém,
    amikor beteg.

    Ahogy neki kell, igen, szeret,
    de ez nem elég
    s alig több, mint amennyire én
    élhetem az életét;
    csak pillanata lehetek,
    különben ártanék.

    Neki minden kell, s oly nagy a világ,
    érdekli ezer dolog!
    Engem csak úgy érez, ahogy
    a szíve dobog.
    Ellene: volnék valaki. Így:
    csak része vagyok.

    Nem szabad meg se mondanom,
    mennyire szeretem.
    Nekem az élet a szerelem,
    őneki nem.
    Boldog az önzés sikere!
    Mi lesz velem?

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Sínek

    Sínek fegyelmével kövess
    az éles fordulókban.
    Megfeszülsz is: maradj, szeress!
    Életünk kisiklóban.

    A sínnek egy iránya van:
    amerre fénylik párja;
    csak rozsdás vas magányosan,
    beível a halálba.

    Ha botladozol egyedül,
    ki tart, hogy el ne essél?
    Hisz kettőnknek sem sikerült,
    mit egyedül szeretnél.

    Azt veszted el – majd kiderül –
    mit oly nagyon kerestél!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Napló

    Minket mindenki elkerül,
    asztalunk hiába terül.
    A vendég úgy ül, hogy gyanít,
    aggódva sejt, vár valamit.

    Ő van otthon – s az idegen
    mi vagyunk: én s Te, kedvesem:
    két gyertyaláng, melyre lecsap
    váratlan titkos léghuzat,

    s hirtelen lobban, majd pedig
    szelíden ragyog, könnyezik.
    Beszélgetünk – egyszerre csak
    szemünkben ég egy alkonyat;

    aztán korbácsként suhogunk,
    s valamin elsírjuk magunk,
    majd hirtelen egy vallomás
    önti el ajkunk, mint a láz,

    s magunkról olyat hírelünk,
    hogy rajta mi megdöbbenünk,
    s újra csak ülünk hangtalan,
    s amit nézünk, oly messze van!

    Ilyenek vagyunk – mint a láng,
    és mint a szél, s szélben az ág,
    túlzások, tág ívek, örök,
    soha be nem zárult körök,
    s mint partjain túl a folyó.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Jobbágy Károly: Tanítás

    Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját,
    mert könnyen meglehet, hogy felvarrja más.

    Aki szeret, annak hallgasd meg baját, gondját,
    mert könnyen meglehet, hogy meghallgatja más.

    Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba,
    mert könnyen meglehet, hogy rámosolyog más.

    Aki szeret, szeresd! S öleld meg naponta!
    Mert könnyen meglehet, hogy megöleli más.

    És akkor – hidd el! – nem ő a hibás.