Címke: Paul Verlaine

  • Paul Verlaine: Érzelmes párbeszéd

    A vén parkban didereg a magány,
    s két árnyék suhant át az éjszakán.

    Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
    alig érteni, halkan mit beszélnek.

    A vén parkban didereg a magány,
    s múltat idéz két boldogtalan árny.

    – Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
    – Mi köze hozzá? minek érdekeljen?

    – Arcom álmodban ma is megjelen?
    Feldobog szíved a nevemre? – Nem.

    – Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
    csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.

    – És kék az ég s a remény végtelen.
    – A remény eltűnt, egünk fénytelen.

    Riadt bokrok közt jártak, két kísértet,
    és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: A reggel langyos és arany fényében úszva

    A reggel langyos és arany fényében úszva,
    harmattól nedvesen ragyog a rozs s a búza,
    s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
    Kószálni indulok most céltalan: tovább
    a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
    a pázsitos úton, melyet éger szegélyez.
    Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
    csőrében csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
    s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
    Mély csönd.
    Az álmodót úgy vonzza itt e tájék
    szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég
    ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
    a fiatal leányt, kinek emléke – gyengéd,
    hótiszta látomás – megzendül s földereng még,
    s kit költő álmodik s a férfiképzelet
    idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
    s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
    kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine – Holdfény

    Különös táj a lelked: nagy csapat
    álarcos vendég jár táncolva benne;
    lantot vernek, de köntösük alatt
    a bolond szív mintha szomorú lenne.

    Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
    életművészet! Ámor győztes üdve!
    De nem hiszik, amit a száj dalol,
    s a holdfény beleragyog énekükbe,

    a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
    melyben álom száll a madárra halkan,
    s vadul felsírnak a szökőkutak,
    a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

    Forrás: Lélektől lélekig
    (Szabó Lőrinc fordítása)

  • Paul Verlaine: Ouverture

    Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
    papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
    naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
    óh, hogy csak testetek nyilásaiban éljek!

    Szeretem lábatok, mely csak a szerető
    felé megy, szeretőt kisér, és nem simul,
    csak szerelem után szerető csüggedő
    lába köré, ki már lihegve megvonul,

    talptól az újjakig, miket buján simitgat
    nyelvem, s harap fogam, és ajkam sorba kóstol,
    s a bokákig, miken kék erek tava tikkad:
    óh szentebb lábakon nem járt szent, sem apostol!

    Szeretem szájatok, s a vad játékokat,
    miket a nyelv üz és az ajkak, s néha tán
    harapva nyelveink – és mást is – a fogak:
    hogy vágyni nem lehet teljesebb kéj után.

    S szeretem kebletek, dupla halmát a kéjnek
    s gőgnek, hol kedvire dagadva férfi-gőgöm
    emelt orral turkál s tör a langy meredélynek,
    mint egy kan pindusi s parnasszusi tetőkön.

    S szeretem karotok, mely oly szép, biztató,
    és gyengéd és fehér, s idegesen gyürűz,
    s fehér mint farotok, s majdnem oly izgató,
    szerelemben meleg, s utána enyhe, hűs.

    S e karok végein két kezetek imádom:
    a tunyaságnak és a bujaságnak áldott
    két szerszámát, amely óva izgatja vágyam
    s vezeti gondosan a vak szerelmi bárdot.

    De mindez semmi, mert combjaitok közül
    int a fő üdv, melyet ha lát, szagol, tapint
    és izlel, ájtatos hivetek üdvözül:
    a szemérmetlenség belső szentélye int.

    Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
    papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
    naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
    óh, hogy csak testetek nyilásaiban éljek!


  • Paul Verlaine: Roukine hercegnő

    Csúf, Boucher-arcú lány. Puder
    nem érte bolondul csapongó
    haját; s annyira kicsapongó,
    hogy megrontja, akit ölel.

    És mégis ő jutott nekem,
    e csókdult hajba belevesztem,
    lobogó vizesése testem
    kigyujtja minden végeken.

    De még enyémebb, mély varázs,
    ölének élő, dús növénye;
    óh szent kapu göndör sövénye,
    arany gyapjú, arany parázs!

    Ki az, ki mindezt zöngené,
    ha nem én: hű kántora, papja,
    bolond gazdája, béna rabja,
    ki érte lettem ördögé?

    Ki zengené zenés, finom
    bőrén a fehérrózsa színét,
    fehér tejszínét, rózsaszínét,
    mely alkonyég és liliom?

    Szép combok és kemény kebel,
    óh hát, has, óh ágyékok! ünnep
    kutató szemnek és kezemnek,
    óh száj, és más is, ünnepelj!

    Szerelmem, jőjj ágyad felé!
    Ott van-e még a párna, vad láz
    ringatója, a puha matrác,
    s a függöny? – Óh ágyad felé!


  • Paul Verlaine: Intézeti lányok

    Ketten alusznak egy szobában; egyik
    tizenöt éves, tizenhat a másik.
    A szeptemberest halkan orgonázik.
    Kék szem, és eperajk, és ami tetszik…
    Illatos ingük földredobva fekszik
    – fesztelen kényelem és párnapázsit –
    már a kisebbik nyujtózkodva ásit:
    mellére csókot nyom az öregebbik,
    majd térdre hull, majd vad lesz, és bolondos,
    és szenvedélyes, és a drága, dombos
    árnyba, szőke bozótba merül ajka.
    A gyermek közben ujján számol épen
    (az igért táncokat számolja rajta)
    és mosolyog ártatlan szendeségben.


  • Paul Verlaine: Semmi mást!

    A kedvedért ma én is, kis tudatlan,
    úgy teszek, mint ki nem tud semmi mást,
    csak simogatni huncut mozdulatban,
    s ily édesen szemtelen lenni, lásd,
    ennyi az, amit tudok, kis tudatlan!

    Ma bizony jó botrányosak leszünk,
    mint az őzike párjával az erdőn,
    nem szégyelljük magunkat, van eszünk:
    korláttalan, tobzódóan, üzelgőn
    ma bizony jó botrányosak leszünk.

    Főleg irodalomról ne beszéljünk
    (ördögbe minden szerzők, kiadók!)
    A bátor természethez visszatérünk,
    minden szemérmet vigan tagadók,
    s főleg irodalomról nem beszéljünk.

    Élvezni és aludni: akarod?
    ez lesz ma nékünk első és utolsó,
    legfőbb pihenés, legsürgőbb dolog,
    erény és vétek, bölcső és koporsó –
    élvezni és aludni: akarod?


  • Paul Verlaine: Fifi

    Fifike fölriadt – mivel két cuppanó
    csókkal mondtál nekem jó reggelt: – és a jó
    madárka fölfütyült; – de csőre visszabénult
    szárnya alá, s dala megint álomba némúlt.

    Ekkor visszaadtam drága csókjaidat,
    cserébe csókolván egy százszorost, vigat,
    egy mindenütt-jelen-valót, talpadtól enyhén
    sötétlő hajadig, mindenhol megpihenvén,

    hol árnyas hely kinált… Kacagtál módfelett…
    S ekkor térded közé benyomva térdemet
    föléd csuklottam, oly mohón, mint hirtelen had
    ha támad, – és te is mohó voltál, de nem vad,

    mert nedves szemeid köszönték a gyönyört. –
    És ekkor lám, Fifi egyszerre úgy kitört,
    a drága kis madár! most már egészen ébren,
    újjongva, mint barát barátja örömén,

    és diadalmamat köszöntve énekében,
    trillázva kis szive az ég felé s felém!
    S úgy ugrált, szilajon, mint egy szilaj fiucska,
    ki utcák vig során egy győztest éljenez.

    – S a hajnal függönyös ablakunk fénybehuzta,
    büszkén, hogy kéjeink boldog tanúja lesz.