Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
óh, hogy csak testetek nyilásaiban éljek!
Szeretem lábatok, mely csak a szerető
felé megy, szeretőt kisér, és nem simul,
csak szerelem után szerető csüggedő
lába köré, ki már lihegve megvonul,
talptól az újjakig, miket buján simitgat
nyelvem, s harap fogam, és ajkam sorba kóstol,
s a bokákig, miken kék erek tava tikkad:
óh szentebb lábakon nem járt szent, sem apostol!
Szeretem szájatok, s a vad játékokat,
miket a nyelv üz és az ajkak, s néha tán
harapva nyelveink – és mást is – a fogak:
hogy vágyni nem lehet teljesebb kéj után.
S szeretem kebletek, dupla halmát a kéjnek
s gőgnek, hol kedvire dagadva férfi-gőgöm
emelt orral turkál s tör a langy meredélynek,
mint egy kan pindusi s parnasszusi tetőkön.
S szeretem karotok, mely oly szép, biztató,
és gyengéd és fehér, s idegesen gyürűz,
s fehér mint farotok, s majdnem oly izgató,
szerelemben meleg, s utána enyhe, hűs.
S e karok végein két kezetek imádom:
a tunyaságnak és a bujaságnak áldott
két szerszámát, amely óva izgatja vágyam
s vezeti gondosan a vak szerelmi bárdot.
De mindez semmi, mert combjaitok közül
int a fő üdv, melyet ha lát, szagol, tapint
és izlel, ájtatos hivetek üdvözül:
a szemérmetlenség belső szentélye int.
Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
óh, hogy csak testetek nyilásaiban éljek!
