(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Tűnődés
Van örömünk, van régi búnk,
mind a kettőnket egy csók andalít,
s tulajdonképp alig-alig
hasonlitunk.
Egy szó elég, csak egy szilaj,
és semmi pör,
örvény nyilik, és a vihar
kitör!
Azt hisszük, a szerelmünk végtelen-nagy
és tiszta, lágy,
de hát mihelyt bennünket elhagy
a vágy,
csak félig értjük azt, mi volt már,
és ott az átok…
Te, hogyha férfi volnál,
lennénk barátok?
Forrás: MEK
😊
(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Sztereoszkóp
Nem, meg se nézem. Vidd e sok lemezt,
hol az utunkat látni, azt-emezt.
Emlék van a lelkemben, érzem innét,
eltávolítanád, ha közelítenéd.
Vidd a lemezt, mert korcs itt, ami elmúlt
s halottasan kisért a színtelen múlt,
elvesztve illatot, zenét, delejt…
hangsúlyoz egy-egy buta részletet
és fontosat elejt.
Hűbb akkor az emlékezet,
amely annyit felejt.
Az elkuszálja tán egy árnnyal
a vonalat, megbontva nemrég
jó rajzait, szépít, beárnyal…
De benne ép az emlék,
meghagyja ízét és szerelmét.
Az boldogságomat megója,
s ha szólok, eljön, ami rég volt,
a méze és a borsa-sója,
fölötte a hatalmas égbolt.
Mihelyt kezem csak egyet int,
tűnt percem élhetem megint.
Mindent megőrzött az s megőriz:
itt az a mámoros, vad illat,
a fenyveserdő, remegő víz:
itt a homokba csókjainknak
szél-íze, a nagy levegő-íz;
a falu itt és a kisutca,
hol egy napon annyit vitáztunk,
a visszatérés, hercehurca,
folyton civódó, furcsa lázunk,
s hogy szidtalak, micsoda vandál
és tűrhetetlen állapot,
mikor bosszantva válogattál
minduntalan képeslapot…
aztán sirásunk és a pardon…
a templomunk, villánk a parton…
kirándulásunk, a kerékpár,
melyet mi, mint bohém, derék pár
lonccal diszítgettünk… az ünnep,
sikoly, dal, bűve a könyűnknek,
a természet, s a nap, a részeg,
melynél sosem volt szebb, egészebb,
elhozza mind, mi szertefoszlott
és rajt lebeg a hangulat…
Hát azt hiszed, a sztereoszkop
az is ilyen képet mutat?
Nem érzed-e, mily bús, siralmas-olcsó
ez éles rajz, e fekete-fehér,
eleven múltra hull itt a koporsó,
kijönne, ám szorítja a fedél!…
Barátainknak feltárnád e kriptát,
hol életünk elsenyved, csakugyan?
Ámulnak ők majd, firtatják a titkát.
“Itt laktatok e pici faluban?
Szép táj! A fák! Ni itt a part is, itt hát…”
S nevetnek, hogy mért állok oly busan…
Mulass. Mutasd meg nékik az utunkat.
De a vidékeket, miket szerettem,
száz arcodat a változó keretben
meg se tekintem többé: engem untat.
Az én fejembe tündér kép rezeg,
s e sok adat semmit se tud felőle…
Poéta az emlékezet.
Minek csinálsz hát történészt belőle.
Forrás: MEK
😊
(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Vereség
Ez mégse járja! Nékem lágy a szívem.
Megpróbálom, hogy visszabántsalak,
ha bántsz. De nem megy, bárhogy is feszítem,
én sorvadok a gyötrelem alatt.
Te a nagy duzzogást is állod,
a durva nézést, hosszú csendeket…
Hát ne gonoszkodj vélem, áldott!
Ha szenvedek, én roppant szenvedek…
… Őrültség! Átadom a pengém,
bevallva, hogy mi a titok…
Most tudja már, hogy a gyengém:
él majd vele s még győzni fog…
Forrás: MEK
😊
(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Tűnődés
Kiváncsi játék és szeszély
a szerelem először.
Reánk tekint egy szem, beszél,
igér, s lángjuk előtör.
S minthogy magunkat szerfelett
szeretjük, s ez nagyon jó,
szeretjük őt, aki szeret,
hisz izlésünk hasonló.
Hálálkodunk, kis bánatunk
megosztjuk véle szépen.
Nagyon hamar reákapunk
s udvarlunk is, cserében.
Már úgy mondjuk, mint szerepünk,
mit elmondtunk ezerszer.
Aztán azért is szeretünk,
mert már elkezdtük egyszer.
Forrás: MEK
(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Magyarázkodás
Ne kezdjük újra! Meg se várom:
minek, minek a magyarázat?
De te akarod minden áron?
Vigyázzunk, a fejünkre lázad.
Búsat, csunyát mondjunk még? Egyre húzod.
Mit mondhatunk, az istenér?…
Kérlek, ne szólj! Hadd gombolom ki blúzod:
az sokkal-sokkal többet ér.
Amit te mondanál, tudom előre,
én picikém. Tehát, gyere, gyere!
Vetkőzz le gyorsan. És ne szólj felőle.
Szeressünk. Ennek ez a módszere,
megmagyarázni röviden,
egymás mellé feküdni, meglásd.
Ne duzzogj. Vesd le a szoknyád. Igen.
A testeink, ők, értik egymást.
Na jöjj s ne légy olyan fejes.
Megvolt a pörpatvar, helyes,
de elfelejtjük, drága, nyomba,
mihelyt idelépsz nesztelen.
Hát jöjj hamar, hamar! karomba,
jöjj meztelen…
Forrás: MEK
(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Nyugtalanság
A kacajod oly könnyedén,
oly légi-fényesen repes
az árnyban, ahol élek én.
Nagyon erős. Tökéletes.
Ezt nem szeretem, ne nevess.
A házban ettől annyi fény, vagy
egészség száll szét szüntelen,
hogy önmagadnak is elég vagy.
Így félek, és az kell nekem,
hogy szenvedő légy, álmatag,
cicáskodó is, és magad
kicsinynek érezd, sírni tudj,
bús, gyenge nő, ki nem ragyog.
Mert akkor nem szeretlek úgy.
És sokkal nyugodtabb vagyok.
Forrás: MEK
😊
(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Dualizmus
Most magyarázd el, minthogy érthetetlen,
mért szólsz te így: “a zongorám, virágom”
s: “a könyved, a kutyád”… Aztán, te lelkem,
sokszor így is kiáltasz önfeledten:
“majd megveszem ezt-azt, ha látom,
az én pénzemből, amit félretettem”.
Csak a közöst, mindig azt emlited!
Ilyesmiből mi kérdést nem csinálunk;
enyém, tied, enyém, tied.
Ha igazán szeretsz, minek?
Mondd: “könyv, kutya”, és így valld a hited:
“a mi virágunk”.
Forrás: MEK
😊
(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Vallomás
Dühös vagyok, követelő, mogorva,
elégedetlen, féltékeny, bolondos,
boldogtalan, házsártos is, gyakorta.
Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.
Be boldogabb, be szeretettebb lennél,
ha nem te volnál mindenem a földön,
s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.
Forrás: MEK
😊
(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Megpróbáltatás
Kacagtál a bálon, meséled,
kedved szilaj volt, fokozott.
S panaszkodsz, hogy a nevetésed
nekem fájdalmat okozott.
Nem adtam a búsat, te rossz nő,
de hát szenvedtem ott, igaz.
Azt mondod, én vagyok az önző.
És szándékkal bolonditasz.
Fürkészve lested, hogy a bánat
mint nőtt szemembe s égetett.
Ha gondtalan vagyok, vidámabb,
most nem vagy ily elégedett.
Forrás: MEK
(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)
Összebékülés
Megint haraggal váltunk el. Miért?
Mindegyikünk pedig fűt-fát igért,
hogy majd szeretjük egymást! Ám jegyezd meg,
mostan nem én kezdtem. De te… Te kezdted…
Mindegy. Te, én? Ő volt, a szerelem…
Szóval faképnél hagytál kereken!
És odamondtál az ajtóba’ nékem,
azon a hangon! Fájt a büszkeségem!
Erőltetett könny lángolt szemeden!…
Nem furcsa ez? Mi egymás oldalán
mindig csakis gyűlölködünk. Az ám.
Hát nem te vagy hibás. De, hidd el, én sem.
Hiszen szeretsz. Tudom. Én is. Egészen.
Talán, mivel hasonlitunk. Talán,
mivel együtt ülünk minduntalan.
Az ember ingerült lesz végre, sértett.
Mindent meg akar érteni… Na érted?
Fürkész. Kutat. Töpreng. És nyugtalan.
Figyeljük és nem éljük a szerelmünk.
Hát hagyni kell. Előbb is: hogy szerettünk.
Kimondhatatlan! Csakhogy nem szabad
keresni mindég a “nagy” vágyakat!
Gyötrődni! Izgatódni! És perelni!
Te! Oly silány dolog az a szerelmi
kéjmámor és egyéb… hát hagyjuk el mi,
mostan szeressünk igazán, bután!…
Nézd, azt tanácsolom, hogy ezután
ne lássuk egymást annyit… Életem,
szeretjük egymást: ez kétségtelen.
De szörnyü, hogy mindig erről beszélünk.
Ritkábban jöjjünk össze. Ha így élünk,
majd megtörténik az, mit ki se mondunk.
Meglátod, akkor nem lesz semmi gondunk,
boldogjai leszünk e bús világnak!
Új, új öröm vár, új csók vígasza.
Jaj, hogy szeretjük egymást majd! Imádlak!…
De holnap aztán jöjj korán haza.
Forrás: MEK
😊
