Falusi csöndben, termékeny magányban
Megint utódod lettem, nagy előd,
A nyugalomban gazdag aratás van
És én megállok csűreid előtt:
Te vagy a költő most nekem, ki messze
Viharban jártam, hol jég s vér esett.
És elpártolt a hűtelen szerencse,
Hogy káromolnom kelle az eget.
Ma visszatértem álmok falujába,
Hol ákác bólog és szunnyad a zaj
És elcsitul a balga macskajaj.
Magyar vagyok. Szegény költője árva
Derék fajtámnak s ez ma több nekem,
Mint világhír és világszerelem.
Forrás: MEK
Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,
a döblingi alkony, ahogy
a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi
a napot, mint fövő tojást
s a próbált lélek, érezve a sors szelét,
fölnyúlik, mint a láng szakad
s a szakadó lelkű férfi, népe fölött
(hogy összefogja még magát)
magához vonja mind a bajt, a szenvedést
(mellyel kis nép is egy világ) –:
Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt
a végtelent ölelve küzd –
nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,
a legutolsó, amikor
a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,
pisztoly-lyuk kél föl hold helyett
s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –
a jaj előtt, hogy „nem birom!”
zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,
köpjék rá önnön vádjait,
mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést
(hisz hasztalan volt, hasztalan!),
hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,
szitok, üvöltés fojtsa el –
adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
az ő útját! – A félelem,
a szégyen és önmardosás vad elemeit,
mint gőzt – munkára váltani!
hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
verejtékét simítsa szét,
még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
s szájunkon, az eltorzulón
kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
s a bomló lélek, mint a láng
meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
Az volt talán az istené.
