Címke: per

  • Arany János: A fülemile

    Hajdanában, amikor még
    Így beszélt a magyar ember:
    Ha per, úgymond, hadd legyen per!
    (Ami nem volt épen oly rég) –
    Valahol a Tiszaháton
    Élt egy gazda: Pál barátom,
    S Péter, annak tőszomszédja;
    Rólok szól e rövid példa.

    Péter és Pál (tudjuk) nyárban
    Összeférnek a naptárban,
    Könnyü nekik ott szerényen
    Megárulni egy gyékényen;
    Hanem a mi Péter-Pálunk
    Háza körűl mást találunk:
    Zenebonát, örök patvart,
    Majd felfordítják az udvart;
    Rossz szomszédság: török átok,
    S ők nem igen jó barátok.

    Ha a Pál kéménye füstöl,
    

    Péter attól mindjár’ tüszköl;
    Ellenben a Péter tyukja
    Ha kapargál
    A szegény Pál
    Háza falát majd kirugja;
    Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
    Mely a kert alá is elhat!
    Ez sem enged, az se hagyja,
    S a két ház kicsínye, nagyja
    Összehorgolnak keményen,
    Mint kutyájok a sövényen
    Innen és túl összeugat
    S eszi mérgében a lyukat.

    De, hogy a dologra térjek,
    

    Emberemlékezet óta
    Állott egy magas diófa,
    Díszeűl a Pál kertjének.
    A szomszédba nyult egy ága,
    Melyet Péter, minthogy róla
    A dió is odahulla,
    Bölcsen eltűrt, le nem vága.
    Történt pedig egy vasárnap,
    Hogy a fentírt fülemile
    Ép’ a közös galyra üle,
    Azt szemelvén ki oltárnak,
    Honnan Istent jókor reggel
    Magasztalja szép énekkel:
    Megköszönve a napot,
    Melyre, im, felvirradott.
    A sugárt és harmatot,
    A szellőt és illatot;

    A fát, melynek lombja zöld,
    A fészket, hol párja költ,
    Az örömet, mely teli
    Szivecskéjét elteli;
    Szóval, ami benne él
    S mit körében lát, szemlél,
    Azt a pompát, fényt és szint,
    Mely dicsőség

    • Semmi kétség –
      Ő érte
      Jött létre
      Csupán ő érette mind!
      Elannyira, hogy Pál gazda,
      Ki gyönyörrel ott hallgatta,
      Így kiáltott örömében:
      “Istenem, uram
      Beh szépen
      Fütyöl ez az én madaram!” “Kendé bizony az árnyéka!
      Mert olyat mondok, hogy még a…”
      Hangzik átal a sövényen
      Egy goromba szó keményen.
      “Hát kié – pattogja Pál –
      Mikor az én fámra száll?”
      “De az én portámon zengett:
      Hogy illetné a fütty kendet!”
      Pál nem hagyja: őtet uccse!
      Péter ordít: ő meg úgyse!
      Többrül többre, szórul szóra,
      Majd szitokra, majd karóra,
      Majd mogorván
      Átugorván
      Ölre mennek, hajba kapnak;
      Örömére a szent napnak
      Egymást ugyan vérbe-fagyba, –
      Hanem a just mégsem hagyva. Pál azonban bosszut forral,
      És ahogy van, véres orral
      Megy panaszra, bírót búsit,
      S melyet a vérszenny tanúsit
      A bántalmat előadja.
      Jogát, úgymond, ő nem hagyja.
      Inkább fölmegy a királyig
      Térden csúszva: de a füttyöt,
      Mely az ős diófárul jött,
      Nem engedi, nem! halálig.
      Nyomatékul egy tallért dob
      Az igazság mérlegébe,
      Mit a bíró csúsztat a jobb
      Oldalon levő zsebébe. Pétert sem hagyá pihenni
      A nagy ártatlan igazság:
      Nem rest a biróhoz menni
      Hogy panaszát meghallgassák.
      Így s úgy történt, – elbeszéli,
      Övé a fütty, ő azt véli:
      Nincs vármegye,
      Ki elvegye,
      Nincsen törvény, nem lehet per.
      Hisz azt látja Isten, ember! –
      De, hogy a beszédet össze
      Annál jobb rendben illessze,
      Az ütlegből sokat elvesz
      És a joghoz egy tallért tesz,
      Mely is a birói zsebben
      Bal felől, a szív iránt,
      Meghuzódik a legszebben. Felderüle a kivánt
      Nap, mely a vitát eldöntse,
      Hogy a fülemile-pörben
      Kinek szolgál a szerencse.
      Ámde a birót most cserben
      Hagyja minden tudománya,
      És ámbátor
      Két prókátor
      Minden könyvét összehányja,
      S minden írást széjjeltúr is:
      Ilyen ügyről,
      Madárfüttyről,
      Mit sem tud a corpus juris;
      Mignem a biró, haraggal
      Ráütvén a két zsebére
      S rámutatván a két félre,
      Törvényt monda e szavakkal
      A szegény fülemilére:
      Hallja kendtek!
      Se ide nem, se oda nem
      Fütyöl a madárka, hanem
      (Jobb felől üt) nekem fütyöl,
      (Bal felől üt) s nekem fütyöl:
      Elmehetnek. *

    Milyen szép dolog, hogy már ma
    Nem történik ilyes lárma,
    Össze a szomszéd se zördül,
    A rokonság
    Csupa jóság,
    Magyar ember fél a pörtül…
    Nincsen osztály, nincs egyesség
    Hogy szépszóval meg ne essék,
    A testvérek
    Összeférnek,
    Felebarát
    Mind jó barát:
    Semmiségért megpörölni,
    Vagy megenni, vagy megölni
    Egymást korántsem akarja:
    De hol is akadna ügyvéd
    Ki a fülemile füttyét
    Mai napság felvállalja!?

    (1854)