Címke: Petőfi

  • Ölvedi László: Megint Petőfi

    Mikor egy bécsi művész verseit szavalta, Berlin, 1923.

    Berlini Bábel zsivajába
    Besüvöltött a hangod.
    Hallgattunk, mint vasárnap reggel
    Pusztában a zengő harangot.

    Ging – galang… ma hívó szavadra
    Virágosan templomba jöttünk.
    Nagy lobbanások örök magyarja
    Égő szemmel, némán köszöntünk.

    És egy percre remegő csendben
    Messzi pusztává tágult a város.
    Földerengett bohón a múltból
    Szülői ház, rét, lomb, akácos…

    Zúgva sikolt az „Egy gondolat…”
    Csaták füstje, bíbor véreső,
    Szárnyaszegett száz magyar álom,
    Könnybe, búba, gyásztóba vesző.

    A kalapált német lelkeken
    Átsuhant a tarka délibáb,
    S vágtattak a képzelet rónán
    Aranyszőrű táltos paripák.

    Idegenek hullattak eléd
    Sok kései piros virágot.
    Hazátlanok kincsét adom én:
    A dacos, szép szomorúságot.

    Forrás: eternus.hu

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti

    Petőfi Sándor paródia –
    Barna kis lány szemének a…

    Barna kis lány szemének a lángja
    Idetűzött szívem pitvarába,
    Kis halacska szőke Tisza vizén,
    Örömében akárat ugrok biz én.

    Olyan az ő lelke, mint a rózsa,
    De mint az a fehér, tiszta rózsa,
    Fehér rózsa az én babám lelke,
    Fehér galamb az ő nagy szerelme.

    Barna kis lány, mikor megláttalak
    Bennem mindjárt nagy szerelem fakadt,
    Megláttalak New York kávéházban,
    Mint harmat kökörcsin-virágban.

    Kacsintottam, barna kis lány, neked,
    De te ültél zordon férjed mellett.
    Barna kis lány, te a fényes hajnal,
    Férjed pedig a fekete éjjal.

    Színművészet a te hivatásod,
    Barna kis lány, magyar vagy te, látom,
    Magyar az a fényes lelked neked,
    Az isten is magyarnak teremtett.

    Zordon férjed tojást evett, hármat,
    És titokban megcsípte a vállad.
    Hej, titokba, te is mosolyogtál,
    De hej, bizony, énreám gondoltál.

    Beültetek aztán kocsikába,
    S elmentetek egy nagy szállodába.
    Igaz, magyar szálloda volt az is,
    Igaz, magyar a lelked neked is.

    Kiskapunál, hej, megálltam ottan,
    Reszketett a szívem, rád gondoltam,
    Rád gondoltam, remegő szívedre,
    Fehér galamb, magyar szép lelkedre.

    Rád gondoltam, gondolsz-e most énrám,
    Kis kezedet összeteszed mélán.
    Megértetted-e az én lelkemet,
    Mint a szellő a fényes felleget.

    Fehér rózsa az én babám lelke,
    Fehér galamb az ő nagy szerelme,
    Barna kis lány, ha te szeretsz végre,
    Felrepülök a csillagos égbe.

    Forrás: MEK

  • Petőfi Sándor: Rózsabokor a domboldalon

    Rózsabokor a domboldalon

    Rózsabokor a domboldalon,
    Borúlj a vállamra, angyalom,
    Súgjad a fülembe, hogy szeretsz,
    Hejh, milyen jól esik nekem ez!
    Lenn a Dunában a nap képe,
    Reszket a folyó örömébe’,
    Ringatja a napot csendesen,
    Épen mint én téged, kedvesem.
    Mit nem fognak rám a gonoszok,
    Hogy én istentagadó vagyok!
    Pedig mostan is imádkozom…
    Szíved dobogását hallgatom.

  • Juhász Gyula: A szent magyar folyó

    A Tisza kantátából

    A magyar nap vígan süt az égen,
    Csöndes álom szunnyad a vidéken.
    Nyári áldás a boldog határban,
    Tisza vize folydogál magában,
    Tiszavirág kedve pillangója,
    Ez a Tisza örömünk folyója.

    Néha duhaj, fájó kedve támad,
    Fölveti a mély, keserű bánat,
    Ősi bú ez: féktelen és szittya,
    Szíve vérét amely fölszakítja
    S árvaságát világgá dalolja,
    Ez a Tisza bánatunk folyója.

    Szép a Rajna, Loreley folyója,
    Német nagyság hű oltalmazója,
    Szép a Szajna, Párizs tükrözője,
    Méla Volga orosz bú szülője,
    De míg bennünk lélek él és nóta,
    Tisza lesz a magyarok folyója.

    Ballagdáló, mint a magyar ember,
    Aki nézi csöndes szerelemmel,
    Örök áldást áraszt szerteszéjjel,
    Ó de néha bilincseket tépdel
    S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,
    Ez a Tisza Petőfi folyója!

    Termő nyáron elmereng a tájon,
    Körülnéz a kis magyar világon.
    Harmonika szól fölötte halkan
    Árvaságos, öreg magyar dallam.
    Félig sírva, félig mosolyogva,
    Ez a Tisza Tömörkény folyója.

    Sziget táján oroszokra gondol,
    Szerencs mellett kuruckodva tombol,
    Szeged néki fájó, komoly emlék,
    Zentán zengi magyarok győzelmét.
    S déli végén hattyúként dalolva
    Révbe hal a magyarok folyója.

    1919

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: 48. március 15.

    Ó régi szép est… tündöklő siker,
    Mikor jön egyszer hozzád fogható,
    Dicsőséged az egekig ível,
    A deszkáidon tetté vált a szó.

    Igen, az Ige testté lett, derék
    És lelkes nézők tapsoltak neked,
    Színházi est, melyen – ó büszkeség! –
    A gondolatszabadság született.

    Aktoraid: Petőfi, Jókai,
    Vasvári, Táncsics és a korai
    Tavaszi mámor sok nagy ifja még,
    Színésznőd Laborfalvy Róza volt,
    Ki Jókainak szívére hajolt…
    Ó régi szép est: jössz-e vissza még?

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Óda

    (Székfoglaló a Petőfi Társaságban)

    E dobogón roppant neved köszöntöm,
    Petőfi Sándor, én, az új poéta,
    szegényes kincseim lábadhoz öntöm,
    s hívom emléked, mely ma újra néma.

    Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
    e tétova és új-ideges ének,
    s halld meg szavát a szomszédból jövőnek,
    az alföld árva, koldus gyermekének.

    Kezembe nincsenek arany kalászok,
    se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
    Vetésem a hold zöld vizében ázott,
    s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek.

    Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
    igéztek engem az alföldi porban,
    a bús vidéken és a betegágyról,
    az orvosságról és lázról daloltam.

    Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
    és verekedett a császári haddal,
    még látta arcod és hallotta hangod
    tűzben remegni, amikor a vad dal
    fölreszketett és még mesélt felőled
    olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
    mély téli esten, a gyerekszobában,
    mikor a findzsán reszketett a rumláng.

    Így látlak én még mostan is. Hatalmas,
    kiben az élet vére tüzesen vert,
    ifjú, kiben a magyar ég tetőzött,
    és meghaltál és nem láttad a tengert,
    elnémulok, csak hírmondód idézem,
    a nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
    sötét időben, aki még szabad volt
    s dacolni is mert, régi forradalmár.

    Ő is bolyongott, hosszan számkivetve
    az óceán hullámának eredvén,
    negyven napig vergődött új hazába –
    szegény emigráns – rozoga dereglyén.

    És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
    hajók tolongtak és nem várta senki,
    a kéményerdő rámeredt sötéten,
    lármázott a víz és rohant a yankee.

    Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
    Ágoston itta könnyeit hiába,
    szeneszsákot cepelt a vad New Yorkba,
    selyemre festett Philadelphiába.

    Göndör fejét ereszté este búnak,
    és arra gondolt, vajjon haza ér-e,
    gondolt reánk, kik még meg sem születtünk,
    az unokái távoli fejére.

    Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
    hogy ne legyen rongyember soha többet,
    és unokája, ki költő leend majd,
    magyarul áldja az eget s a földet.

    Most íme, éneklek őróla, híven,
    ki homlokod láthatta glóriásnak,
    s emléket állítok a kedves aggnak,
    ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

    Méltatlan költő, én, ki a neveddel
    e pillanat tüzében összeforrok,
    ereklyéim adom, mik megmaradtak
    a gyermekkorból s könnyeimtől forrók.

    Iker nevetek fontam koszorúba –
    két drága honvéd – az én új dalomba:
    és a küszöbön várom, hogy megilless,
    alázatosan, a porig hajolva.

    Forrás: MEK


  • Szécsi Margit – Petőfi

    Dámák, kokárda-készítők,
    jelszómmal dőzsölő pokol:
    a számból-kijött piros láng
    szederjes az ajkatokon.

    Dörög halál-légió,
    űztök engemet elébe,
    vérző mellem szegényes
    rózsa-hadaknak vezére.

    Arkangyal-vállam sovány,
    arkangyal-vállam sovány.
    Szívem: a zsúfolt haza.
    Nincs ennél nagyobb magány.

    Eltiport énekek
    haldokolnak a mellemben.
    Senkise hal meg helyettünk,
    senkise hal meg helyettem.



  • Baranyi Ferenc: A XXI. SZÁZAD KÖLTŐI

    („Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetéséhez!” – Petőfi)

    Már könnyelműen se – inkább sehogy.

    A lant húrjai érintetlenek,
    csupán „szent fáján” kopognak az ujjak
    ritmustalanul, reménytelenül,
    a saját fájdalmak és örömök
    zendítésére sem alkalmasan.

    Nem oly pusztában bujdosunk, mint hajdan
    népével Mózes, mert mi berkeinket
    tesszük művelhetetlen pusztasággá,
    amelyből végleg nincsen már kiút.
    Így a lángoszlop, melyet egykor „isten”
    külde s mely mára gomba-formát öltött:
    nem kivezet, hanem beűz a lélek
    odvába – s az sivárabb, mint a puszta.

    Előre hát? S hová előre? Tűzön
    és vízen át a néppel – de hová?
    Nem át a tűzön, ám bele a tűzbe,
    amelyet oltani fogytán a víz, így
    lassan már folyók medrében loboghat.

    Hamis próféták jönnek seregestül
    s ma is Kánaánt hírelnek, holott
    a tej s a méz immáron egyre több
    ember számára lesz elérhetetlen.
    A bőség kosara felül lyukas:
    mit beletesznek, fölfelé potyog ki,
    s a jognak asztalát rossz szellemek
    idézői táncoltatják szeánszon.

    Kérdezhetném, hogy meddig nincs megállás
    a nevetségessé vált küszködésben?
    Munkáinkért az élet semmivel
    fizet ma is – csak ennyi aktuális
    Petőfi verséből, mert a halál sem
    lágy csókkal zárja le a szemeinket,
    hanem kioltja irgalmatlanul
    neonreklámok s atomvillanások
    szemlélődést ölő fényözönével.


    🕊️

  • Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…

    Négy nap dörgött az ágyu
    Vizakna s Déva közt,
    Ott minden talpalatnyi
    Földet vér öntözött.

    Fehér volt a világ, szép
    Fehér hó este be,
    Ugy omlott a piros vér
    A fehér hóra le.

    Négy hosszu nap csatáztunk
    Rettentő vad csatát,
    Minőt a messzelátó
    Nap csak nagynéha lát.

    Mindent megtettünk, amit
    Kivánt a becsület…
    Tízannyi volt az ellen,
    Győznünk nem lehetett.

    Szerencse és az isten
    Tőlünk elpártola,
    Egy pártfogó maradt csak
    Velünk: ez Bem vala.

    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!
    Lelked nagyságát könnyes
    Szemekkel bámulom.

    Nincsen szóm elbeszélni
    Nagy hősiségedet,
    Csak néma áhitattal
    Szemléllek tégedet,

    S ha volna ember, kit mint
    Istent imádanék,
    Meghajlanék előtted
    Térdem, meghajlanék.

    S nekem jutott a vészes
    Dicsőség, hogy veled
    Járjam be, oh vezérem,
    A csatatéreket.

    Te melletted lovaglék
    A harc veszélyiben,
    Ahol az élet pusztul
    És a halál terem.

    Sokan elhagytanak, te
    Rendíthetetlen agg,
    De úgy-e téged, úgy-e
    Én el nem hagytalak?

    S lépésid mind halálig
    Követni is fogom,
    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!

    Debrecen, 1849. február 10–15.

    Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…

    Négy nap dörgött az ágyu
    Vizakna s Déva közt,
    Ott minden talpalatnyi
    Földet vér öntözött.

    Fehér volt a világ, szép
    Fehér hó este be,
    Ugy omlott a piros vér
    A fehér hóra le.

    Négy hosszu nap csatáztunk
    Rettentő vad csatát,
    Minőt a messzelátó
    Nap csak nagynéha lát.

    Mindent megtettünk, amit
    Kivánt a becsület…
    Tízannyi volt az ellen,
    Győznünk nem lehetett.

    Szerencse és az isten
    Tőlünk elpártola,
    Egy pártfogó maradt csak
    Velünk: ez Bem vala.

    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!
    Lelked nagyságát könnyes
    Szemekkel bámulom.

    Nincsen szóm elbeszélni
    Nagy hősiségedet,
    Csak néma áhitattal
    Szemléllek tégedet,

    S ha volna ember, kit mint
    Istent imádanék,
    Meghajlanék előtted
    Térdem, meghajlanék.

    S nekem jutott a vészes
    Dicsőség, hogy veled
    Járjam be, oh vezérem,
    A csatatéreket.

    Te melletted lovaglék
    A harc veszélyiben,
    Ahol az élet pusztul
    És a halál terem.

    Sokan elhagytanak, te
    Rendíthetetlen agg,
    De úgy-e téged, úgy-e
    Én el nem hagytalak?

    S lépésid mind halálig
    Követni is fogom,
    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!

    Debrecen, 1849. február 10–15.

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Petőfi Sándor: A XIX. század költői

    Ne fogjon senki könnyelműen
    A húrok pengetésihez!
    Nagy munkát vállal az magára,
    Ki most kezébe lantot vesz.
    Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
    Saját fájdalmad s örömed:
    Nincs rád szüksége a világnak,
    S azért a szent fát félretedd.

    Pusztában bujdosunk, mint hajdan
    Népével Mózes bujdosott,
    S követte, melyet isten külde
    Vezérül, a lángoszlopot.
    Ujabb időkben isten ilyen
    Lángoszlopoknak rendelé
    A költőket, hogy ők vezessék
    A népet Kánaán felé.

    Előre hát mind, aki költő,
    A néppel tűzön-vízen át!
    Átok reá, ki elhajítja
    Kezéből a nép zászlaját.
    Átok reá, ki gyávaságból
    Vagy lomhaságból elmarad,
    Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
    Pihenjen ő árnyék alatt!

    Vannak hamis próféták, akik
    Azt hirdetik nagy gonoszan,
    Hogy már megállhatunk, mert itten
    Az ígéretnek földe van.
    Hazugság, szemtelen hazugság,
    Mit milliók cáfolnak meg,
    Kik nap hevében, éhen-szomjan,
    Kétségbeesve tengenek.

    Ha majd a bőség kosarából
    Mindenki egyaránt vehet,
    Ha majd a jognak asztalánál
    Mind egyaránt foglal helyet,
    Ha majd a szellem napvilága
    Ragyog minden ház ablakán:
    Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
    Mert itt van már a Kánaán!

    És addig? addig nincs megnyugvás,
    Addig folyvást küszködni kell. –
    Talán az élet, munkáinkért,
    Nem fog fizetni semmivel,
    De a halál majd szemeinket
    Szelíd, lágy csókkal zárja be,
    S virágkötéllel, selyempárnán
    Bocsát le a föld mélyibe.

    Pest, 1847. január