https://verskucko.com

Címke: Petőfi

  • Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…

    Négy nap dörgött az ágyu
    Vizakna s Déva közt,
    Ott minden talpalatnyi
    Földet vér öntözött.

    Fehér volt a világ, szép
    Fehér hó este be,
    Ugy omlott a piros vér
    A fehér hóra le.

    Négy hosszu nap csatáztunk
    Rettentő vad csatát,
    Minőt a messzelátó
    Nap csak nagynéha lát.

    Mindent megtettünk, amit
    Kivánt a becsület…
    Tízannyi volt az ellen,
    Győznünk nem lehetett.

    Szerencse és az isten
    Tőlünk elpártola,
    Egy pártfogó maradt csak
    Velünk: ez Bem vala.

    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!
    Lelked nagyságát könnyes
    Szemekkel bámulom.

    Nincsen szóm elbeszélni
    Nagy hősiségedet,
    Csak néma áhitattal
    Szemléllek tégedet,

    S ha volna ember, kit mint
    Istent imádanék,
    Meghajlanék előtted
    Térdem, meghajlanék.

    S nekem jutott a vészes
    Dicsőség, hogy veled
    Járjam be, oh vezérem,
    A csatatéreket.

    Te melletted lovaglék
    A harc veszélyiben,
    Ahol az élet pusztul
    És a halál terem.

    Sokan elhagytanak, te
    Rendíthetetlen agg,
    De úgy-e téged, úgy-e
    Én el nem hagytalak?

    S lépésid mind halálig
    Követni is fogom,
    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!

    Debrecen, 1849. február 10–15.

    Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…

    Négy nap dörgött az ágyu
    Vizakna s Déva közt,
    Ott minden talpalatnyi
    Földet vér öntözött.

    Fehér volt a világ, szép
    Fehér hó este be,
    Ugy omlott a piros vér
    A fehér hóra le.

    Négy hosszu nap csatáztunk
    Rettentő vad csatát,
    Minőt a messzelátó
    Nap csak nagynéha lát.

    Mindent megtettünk, amit
    Kivánt a becsület…
    Tízannyi volt az ellen,
    Győznünk nem lehetett.

    Szerencse és az isten
    Tőlünk elpártola,
    Egy pártfogó maradt csak
    Velünk: ez Bem vala.

    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!
    Lelked nagyságát könnyes
    Szemekkel bámulom.

    Nincsen szóm elbeszélni
    Nagy hősiségedet,
    Csak néma áhitattal
    Szemléllek tégedet,

    S ha volna ember, kit mint
    Istent imádanék,
    Meghajlanék előtted
    Térdem, meghajlanék.

    S nekem jutott a vészes
    Dicsőség, hogy veled
    Járjam be, oh vezérem,
    A csatatéreket.

    Te melletted lovaglék
    A harc veszélyiben,
    Ahol az élet pusztul
    És a halál terem.

    Sokan elhagytanak, te
    Rendíthetetlen agg,
    De úgy-e téged, úgy-e
    Én el nem hagytalak?

    S lépésid mind halálig
    Követni is fogom,
    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!

    Debrecen, 1849. február 10–15.

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Petőfi Sándor: A XIX. század költői

    Ne fogjon senki könnyelműen
    A húrok pengetésihez!
    Nagy munkát vállal az magára,
    Ki most kezébe lantot vesz.
    Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
    Saját fájdalmad s örömed:
    Nincs rád szüksége a világnak,
    S azért a szent fát félretedd.

    Pusztában bujdosunk, mint hajdan
    Népével Mózes bujdosott,
    S követte, melyet isten külde
    Vezérül, a lángoszlopot.
    Ujabb időkben isten ilyen
    Lángoszlopoknak rendelé
    A költőket, hogy ők vezessék
    A népet Kánaán felé.

    Előre hát mind, aki költő,
    A néppel tűzön-vízen át!
    Átok reá, ki elhajítja
    Kezéből a nép zászlaját.
    Átok reá, ki gyávaságból
    Vagy lomhaságból elmarad,
    Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
    Pihenjen ő árnyék alatt!

    Vannak hamis próféták, akik
    Azt hirdetik nagy gonoszan,
    Hogy már megállhatunk, mert itten
    Az ígéretnek földe van.
    Hazugság, szemtelen hazugság,
    Mit milliók cáfolnak meg,
    Kik nap hevében, éhen-szomjan,
    Kétségbeesve tengenek.

    Ha majd a bőség kosarából
    Mindenki egyaránt vehet,
    Ha majd a jognak asztalánál
    Mind egyaránt foglal helyet,
    Ha majd a szellem napvilága
    Ragyog minden ház ablakán:
    Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
    Mert itt van már a Kánaán!

    És addig? addig nincs megnyugvás,
    Addig folyvást küszködni kell. –
    Talán az élet, munkáinkért,
    Nem fog fizetni semmivel,
    De a halál majd szemeinket
    Szelíd, lágy csókkal zárja be,
    S virágkötéllel, selyempárnán
    Bocsát le a föld mélyibe.

    Pest, 1847. január

  • Petőfi Sándor: Szeptember végén

    Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
    Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
    De látod amottan a téli világot?
    Már hó takará el a bérci tetőt.
    Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
    S még benne virít az egész kikelet,
    De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
    A tél dere már megüté fejemet.

    Elhull a virág, eliramlik az élet…
    Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
    Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
    Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
    Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
    Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
    S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
    Hogy elhagyod érte az én nevemet?

    Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
    Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
    Én feljövök érte a síri világbol
    Az éj közepén, s oda leviszem azt,
    Letörleni véle könyűimet érted,
    Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
    S e szív sebeit bekötözni, ki téged
    Még akkor is, ott is, örökre szeret!

    Koltó, 1847. szeptember

  • Petőfi Sándor: A Tisza

    Nyári napnak alkonyúlatánál
    Megállék a kanyargó Tiszánál
    Ott, hol a kis Túr siet beléje,
    Mint a gyermek anyja kebelére.

    A folyó oly símán, oly szelíden
    Ballagott le parttalan medrében,
    Nem akarta, hogy a nap sugára
    Megbotoljék habjai fodrába’.

    Síma tükrén a piros sugárok
    (Mint megannyi tündér) táncot jártak,
    Szinte hallott lépteik csengése,
    Mint parányi sarkantyúk pengése.

    Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
    Volt terítve, s tartott a mezőnek,
    Melyen a levágott sarju-rendek,
    Mint a könyvben a sorok, hevertek.

    Túl a réten néma méltóságban
    Magas erdő: benne már homály van,
    De az alkony üszköt vet fejére,
    S olyan, mintha égne s folyna vére.

    Másfelől, a Tisza tulsó partján,
    Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
    Köztük egy csak a nyilás, azon át
    Látni távol kis falucska tornyát.

    Boldog órák szép emlékeképen
    Rózsafelhők usztak át az égen.
    Legmesszebbről rám merengve néztek
    Ködön át a mármarosi bércek.

    Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
    Egy madár csak néha füttyentett be,
    Nagy távolban a malom zugása
    Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

    Túlnan, vélem átellenben épen,
    Pór menyecske jött. Korsó kezében.
    Korsaját míg telemerítette,
    Rám nézett át; aztán ment sietve.

    Ottan némán, mozdulatlan álltam,
    Mintha gyökeret vert volna lábam.
    Lelkem édes, mély mámorba szédült
    A természet örök szépségétül.

    Oh természet, oh dicső természet!
    Mely nyelv merne versenyezni véled?
    Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
    Annál többet, annál szebbet mondasz. –

    Késő éjjel értem a tanyára
    Friss gyümölcsből készült vacsorára.
    Társaimmal hosszan beszélgettünk.
    Lobogott a rőzseláng mellettünk.

    Többek között szóltam én hozzájok:
    “Szegény Tisza, miért is bántjátok?
    Annyi rosszat kiabáltok róla,
    S ő a föld legjámborabb folyója.”

    Pár nap múlva fél szendergésemből
    Félrevert harang zugása vert föl.
    Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
    S tengert láttam, ahogy kitekinték.

    Mint az őrült, ki letépte láncát,
    Vágtatott a Tisza a rónán át,
    Zúgva, bőgve törte át a gátot,
    El akarta nyelni a világot!

    Pest, 1847. február

    👉

  • Petőfi Sándor: Csatadal

    Trombita harsog, dob pereg,
    Kész a csatára a sereg.
    Előre!
    Süvít a golyó, cseng a kard,
    Ez lelkesíti a magyart.
    Előre!

    Föl a zászlóval magasra,
    Egész világ hadd láthassa.
    Előre!
    Hadd lássák és hadd olvassák,
    Rajta szent szó van: szabadság.
    Előre!

    Aki magyar, aki vitéz,
    Az ellenséggel szembenéz.
    Előre!
    Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
    Ő s az isten egyet akar.
    Előre!

    Véres a föld lábam alatt,
    Lelőtték a pajtásomat,
    Előre!
    Én se’ leszek rosszabb nála,
    Berohanok a halálba,
    Előre!

    Ha lehull a két kezünk is,
    Ha mindnyájan itt veszünk is,
    Előre!
    Hogyha el kell veszni, nosza,
    Mi vesszünk el, ne a haza,
    Előre!

    Debrecen, 1848. december 8.

  • Petőfi Sándor: Itt a nyilam! mibe lőjjem?

    Itt a nyilam! mibe lőjjem?
    Királyi szék áll előttem,
    Belelövöm bársonyába,
    Hogy csak ugy porzik kínjába’.
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    A korona nagyon drága,
    Nem való az a királyra;
    A királyra! ugyan minek
    Szamáron a bársony nyereg?
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Piros bársony köpönyege,
    Ide vele, hamar ide,
    Lesz belőle lótakaró,
    Ugyis épen arra való,
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Arany pálca a markában,
    Csavarjuk ki hamarjában;
    Ásót, kapát a kezébe,
    Ássa meg a sírját véle!
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Ez egyszer csak annyit mondok:
    Jó soká voltunk bolondok,
    Legyen egy kis eszünk végre,
    Másszunk a király képére.
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Debrecen, 1848. december

  • Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

    Itt van az ősz, itt van ujra,
    S szép, mint mindig, énnekem.
    Tudja isten, hogy mi okból
    Szeretem? de szeretem.

    Kiülök a dombtetőre,
    Innen nézek szerteszét,
    S hallgatom a fák lehulló
    Levelének lágy neszét.

    Mosolyogva néz a földre
    A szelíd nap sugara,
    Mint elalvó gyermekére
    Néz a szerető anya.

    És valóban ősszel a föld
    Csak elalszik, nem hal meg;
    Szeméből is látszik, hogy csak
    Álmos ő, de nem beteg.

    Levetette szép ruháit,
    Csendesen levetkezett;
    Majd felöltözik, ha virrad
    Reggele, a kikelet.

    Aludjál hát, szép természet,
    Csak aludjál reggelig,
    S álmodj olyakat, amikben
    Legnagyobb kedved telik.

    Én ujjam hegyével halkan
    Lantomat megpenditem,
    Altató dalod gyanánt zeng
    Méla csendes énekem. –

    Kedvesem, te űlj le mellém,
    Ülj itt addig szótlanúl,
    Míg dalom, mint tó fölött a
    Suttogó szél, elvonúl.

    Ha megcsókolsz, ajkaimra
    Ajkadat szép lassan tedd,
    Föl ne keltsük álmából a
    Szendergő természetet.

    Erdőd, 1848. november 17–20.

  • Petőfi Sándor: 1848

    Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag,
    Te a népek hajnalcsillaga!…
    Megviradt, fölébredett a föld, fut
    A hajnaltól a nagy éjszaka.
    Piros arccal
    Jött e hajnal,
    Piros arca vad sugára
    Komor fényt vet a világra;
    E pirúlás: vér, harag és szégyen
    A fölébredt nemzetek szemében.

    Szégyeneljük szolgaságunk éjét,
    Zsarnokok, rátok száll haragunk,
    S a reggeli imádság fejében
    Istenünknek vérrel áldozunk.
    Álmainkban
    Alattomban
    Megcsapolták szíveinket,
    Hogy kioltsák életünket,
    De maradt még a népeknek vére
    Annyi, ami fölkiált az égre.

    Áll a tenger nagy elbámultában,
    Áll a tenger és a föld mozog,
    Emelkednek a száraz hullámok,
    Emelkednek rémes torlaszok.
    Reng a gálya…
    Vitorlája
    Iszaposan összetépve
    A kormányos szíve képe,
    Aki eszét vesztve áll magában
    Beburkolva rongyos bíborában.

    Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz,
    Annyi fegyver, annyi katona.
    Mik ezek itt lábaim alatt?… hah,
    Eltépett lánc s eltört korona.
    Tűzbe véle!…
    No de mégse,
    Régiségek közé zárjuk,
    De nevöket írjuk rájuk,
    Különben majd a későn-születtek
    Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

    Nagy idők. Beteljesült az Írás
    Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
    Egy vallás van a földön: szabadság!
    Aki mást vall, rettentőn lakol.
    Régi szentek
    Mind elestek,
    Földúlt szobraik kövébül
    Uj dicső szentegyház épül,
    A kék eget vesszük boltozatnak,
    S oltárlámpa lészen benne a nap!

    Debrecen, 1848. október vége – november 16.

  • Petőfi Sándor: Tiszteljétek a közkatonákat!

    Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység,
    Tisztelkedve megyen el mellettem;
    Én pirúlok, gondolván magamban:
    Nincs igazság, nincs igazság ebben.
    Nekünk kéne köszönteni őket,
    Mert minálunk sokkal többet érnek. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Velök állunk a csaták tüzében,
    De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,
    Mert van, ami győzelemre buzdít,
    Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk,
    S von előre csábitó varázsa
    A dicsőség ragyogó szemének. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Ők az elvet hirből sem ismérik,
    És a haza? kemény mostohájok,
    Izzadásuk díjában nekik csak
    Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,
    S zászlajához hogyha odaállnak,
    Nyomorért csak új nyomort cserélnek. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    S mit tudják ők, mi az a dicsőség?
    S ha tudnák is, mi hasznuk van benne?
    Nincsen lap a történet könyvében,
    Ahol nevök följegyezve lenne.
    Ki is győzné mind fölírni, akik
    Tömegestül el-elvérezének? –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Ha megtérnek csonkán a csatákból,
    Koldusbotot ád a haza nékik,
    S ha elesnek, a felejtés árja
    Foly sírjukon s neveiken végig.
    És ők mégis nekimennek bátran
    Az ellenség kardjának, tüzének! –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Debrecen, 1848. október – november

  • Petőfi Sándor: A vén zászlótartó

    Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
    Seregének seregünk nyomába’,
    Megrémülve fut a magyar hadtól;
    Magyar hadban egy vén zászlótartó.

    Ki az a vén zászlótartó ottan
    Olyan tüzes lelkiállapotban?
    Szemem rajta kevélyen mereng el:
    Az én apám az az öreg ember!

    Az én apám e vén zászlótartó.
    „Vészben a hon!” elhatott a nagy szó
    Elhatott kórágyához, fülébe,
    S mankó helyett zászlót vett kezébe.

    Vállait egy kínos élet gondja,
    Betegség és ötvennyolc év nyomja,
    S ő feledve minden baját, búját
    Ifjak közé hadi bajtársúl állt,

    S kit eddig az asztaltól az ágyba
    Alig-alig bírt elvinni lába,
    Ellenséget űz mostan serényen
    Ifjusága régi erejében.

    Mi vitte őt háború zajába?
    Hiszen neki nincsen gazdagsága,
    Mit féltene, mit védnie kéne,
    Hogy ne jusson ellenség kezére.

    Annyi földet sem mondhat övének,
    Melyben egykor koporsója fér meg,
    S mégis-mégis viszi lobogóját
    Azok előtt, kik a hazát óják.

    Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
    Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
    Védi az a maga gazdaságát…
    Csak a szegény szereti hazáját.

    Édesapám, én voltam tenéked
    Ekkoráig a te büszkeséged;
    Fordult a sor, megfordult végképen,
    Te vagy mostan az én büszkeségem.

    Érdemes vagy a cserkoszorúra!
    Alig várom, hogy lássalak újra
    S megcsókoljam örömtől reszketve
    Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

    És ha többé nem látnálak téged?
    Látni fogom fényes dicsőséged;
    Könnyem leszen sírodnak harmatja,
    S híred a nap, mely azt fölszárítja!

    Erdőd, 1848. október 17–22.