Címke: Petőfi

  • Petőfi Sándor: Szeptember végén

    Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
    Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
    De látod amottan a téli világot?
    Már hó takará el a bérci tetőt.
    Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
    S még benne virít az egész kikelet,
    De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
    A tél dere már megüté fejemet.

    Elhull a virág, eliramlik az élet…
    Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
    Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
    Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
    Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
    Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
    S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
    Hogy elhagyod érte az én nevemet?

    Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
    Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
    Én feljövök érte a síri világbol
    Az éj közepén, s oda leviszem azt,
    Letörleni véle könyűimet érted,
    Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
    S e szív sebeit bekötözni, ki téged
    Még akkor is, ott is, örökre szeret!

    Koltó, 1847. szeptember

  • Petőfi Sándor: A Tisza

    Nyári napnak alkonyúlatánál
    Megállék a kanyargó Tiszánál
    Ott, hol a kis Túr siet beléje,
    Mint a gyermek anyja kebelére.

    A folyó oly símán, oly szelíden
    Ballagott le parttalan medrében,
    Nem akarta, hogy a nap sugára
    Megbotoljék habjai fodrába’.

    Síma tükrén a piros sugárok
    (Mint megannyi tündér) táncot jártak,
    Szinte hallott lépteik csengése,
    Mint parányi sarkantyúk pengése.

    Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
    Volt terítve, s tartott a mezőnek,
    Melyen a levágott sarju-rendek,
    Mint a könyvben a sorok, hevertek.

    Túl a réten néma méltóságban
    Magas erdő: benne már homály van,
    De az alkony üszköt vet fejére,
    S olyan, mintha égne s folyna vére.

    Másfelől, a Tisza tulsó partján,
    Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
    Köztük egy csak a nyilás, azon át
    Látni távol kis falucska tornyát.

    Boldog órák szép emlékeképen
    Rózsafelhők usztak át az égen.
    Legmesszebbről rám merengve néztek
    Ködön át a mármarosi bércek.

    Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
    Egy madár csak néha füttyentett be,
    Nagy távolban a malom zugása
    Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

    Túlnan, vélem átellenben épen,
    Pór menyecske jött. Korsó kezében.
    Korsaját míg telemerítette,
    Rám nézett át; aztán ment sietve.

    Ottan némán, mozdulatlan álltam,
    Mintha gyökeret vert volna lábam.
    Lelkem édes, mély mámorba szédült
    A természet örök szépségétül.

    Oh természet, oh dicső természet!
    Mely nyelv merne versenyezni véled?
    Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
    Annál többet, annál szebbet mondasz. –

    Késő éjjel értem a tanyára
    Friss gyümölcsből készült vacsorára.
    Társaimmal hosszan beszélgettünk.
    Lobogott a rőzseláng mellettünk.

    Többek között szóltam én hozzájok:
    “Szegény Tisza, miért is bántjátok?
    Annyi rosszat kiabáltok róla,
    S ő a föld legjámborabb folyója.”

    Pár nap múlva fél szendergésemből
    Félrevert harang zugása vert föl.
    Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
    S tengert láttam, ahogy kitekinték.

    Mint az őrült, ki letépte láncát,
    Vágtatott a Tisza a rónán át,
    Zúgva, bőgve törte át a gátot,
    El akarta nyelni a világot!

    Pest, 1847. február

    👉

  • Petőfi Sándor: Csatadal

    Trombita harsog, dob pereg,
    Kész a csatára a sereg.
    Előre!
    Süvít a golyó, cseng a kard,
    Ez lelkesíti a magyart.
    Előre!

    Föl a zászlóval magasra,
    Egész világ hadd láthassa.
    Előre!
    Hadd lássák és hadd olvassák,
    Rajta szent szó van: szabadság.
    Előre!

    Aki magyar, aki vitéz,
    Az ellenséggel szembenéz.
    Előre!
    Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
    Ő s az isten egyet akar.
    Előre!

    Véres a föld lábam alatt,
    Lelőtték a pajtásomat,
    Előre!
    Én se’ leszek rosszabb nála,
    Berohanok a halálba,
    Előre!

    Ha lehull a két kezünk is,
    Ha mindnyájan itt veszünk is,
    Előre!
    Hogyha el kell veszni, nosza,
    Mi vesszünk el, ne a haza,
    Előre!

    Debrecen, 1848. december 8.

  • Petőfi Sándor: Itt a nyilam! mibe lőjjem?

    Itt a nyilam! mibe lőjjem?
    Királyi szék áll előttem,
    Belelövöm bársonyába,
    Hogy csak ugy porzik kínjába’.
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    A korona nagyon drága,
    Nem való az a királyra;
    A királyra! ugyan minek
    Szamáron a bársony nyereg?
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Piros bársony köpönyege,
    Ide vele, hamar ide,
    Lesz belőle lótakaró,
    Ugyis épen arra való,
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Arany pálca a markában,
    Csavarjuk ki hamarjában;
    Ásót, kapát a kezébe,
    Ássa meg a sírját véle!
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Ez egyszer csak annyit mondok:
    Jó soká voltunk bolondok,
    Legyen egy kis eszünk végre,
    Másszunk a király képére.
    Éljen,
    Éljen a köztársaság!

    Debrecen, 1848. december

  • Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

    Itt van az ősz, itt van ujra,
    S szép, mint mindig, énnekem.
    Tudja isten, hogy mi okból
    Szeretem? de szeretem.

    Kiülök a dombtetőre,
    Innen nézek szerteszét,
    S hallgatom a fák lehulló
    Levelének lágy neszét.

    Mosolyogva néz a földre
    A szelíd nap sugara,
    Mint elalvó gyermekére
    Néz a szerető anya.

    És valóban ősszel a föld
    Csak elalszik, nem hal meg;
    Szeméből is látszik, hogy csak
    Álmos ő, de nem beteg.

    Levetette szép ruháit,
    Csendesen levetkezett;
    Majd felöltözik, ha virrad
    Reggele, a kikelet.

    Aludjál hát, szép természet,
    Csak aludjál reggelig,
    S álmodj olyakat, amikben
    Legnagyobb kedved telik.

    Én ujjam hegyével halkan
    Lantomat megpenditem,
    Altató dalod gyanánt zeng
    Méla csendes énekem. –

    Kedvesem, te űlj le mellém,
    Ülj itt addig szótlanúl,
    Míg dalom, mint tó fölött a
    Suttogó szél, elvonúl.

    Ha megcsókolsz, ajkaimra
    Ajkadat szép lassan tedd,
    Föl ne keltsük álmából a
    Szendergő természetet.

    Erdőd, 1848. november 17–20.

  • Petőfi Sándor: 1848

    Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag,
    Te a népek hajnalcsillaga!…
    Megviradt, fölébredett a föld, fut
    A hajnaltól a nagy éjszaka.
    Piros arccal
    Jött e hajnal,
    Piros arca vad sugára
    Komor fényt vet a világra;
    E pirúlás: vér, harag és szégyen
    A fölébredt nemzetek szemében.

    Szégyeneljük szolgaságunk éjét,
    Zsarnokok, rátok száll haragunk,
    S a reggeli imádság fejében
    Istenünknek vérrel áldozunk.
    Álmainkban
    Alattomban
    Megcsapolták szíveinket,
    Hogy kioltsák életünket,
    De maradt még a népeknek vére
    Annyi, ami fölkiált az égre.

    Áll a tenger nagy elbámultában,
    Áll a tenger és a föld mozog,
    Emelkednek a száraz hullámok,
    Emelkednek rémes torlaszok.
    Reng a gálya…
    Vitorlája
    Iszaposan összetépve
    A kormányos szíve képe,
    Aki eszét vesztve áll magában
    Beburkolva rongyos bíborában.

    Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz,
    Annyi fegyver, annyi katona.
    Mik ezek itt lábaim alatt?… hah,
    Eltépett lánc s eltört korona.
    Tűzbe véle!…
    No de mégse,
    Régiségek közé zárjuk,
    De nevöket írjuk rájuk,
    Különben majd a későn-születtek
    Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

    Nagy idők. Beteljesült az Írás
    Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
    Egy vallás van a földön: szabadság!
    Aki mást vall, rettentőn lakol.
    Régi szentek
    Mind elestek,
    Földúlt szobraik kövébül
    Uj dicső szentegyház épül,
    A kék eget vesszük boltozatnak,
    S oltárlámpa lészen benne a nap!

    Debrecen, 1848. október vége – november 16.

  • Petőfi Sándor: Tiszteljétek a közkatonákat!

    Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység,
    Tisztelkedve megyen el mellettem;
    Én pirúlok, gondolván magamban:
    Nincs igazság, nincs igazság ebben.
    Nekünk kéne köszönteni őket,
    Mert minálunk sokkal többet érnek. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Velök állunk a csaták tüzében,
    De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,
    Mert van, ami győzelemre buzdít,
    Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk,
    S von előre csábitó varázsa
    A dicsőség ragyogó szemének. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Ők az elvet hirből sem ismérik,
    És a haza? kemény mostohájok,
    Izzadásuk díjában nekik csak
    Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,
    S zászlajához hogyha odaállnak,
    Nyomorért csak új nyomort cserélnek. –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    S mit tudják ők, mi az a dicsőség?
    S ha tudnák is, mi hasznuk van benne?
    Nincsen lap a történet könyvében,
    Ahol nevök följegyezve lenne.
    Ki is győzné mind fölírni, akik
    Tömegestül el-elvérezének? –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Ha megtérnek csonkán a csatákból,
    Koldusbotot ád a haza nékik,
    S ha elesnek, a felejtés árja
    Foly sírjukon s neveiken végig.
    És ők mégis nekimennek bátran
    Az ellenség kardjának, tüzének! –
    Tiszteljétek a közkatonákat,
    Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

    Debrecen, 1848. október – november

  • Petőfi Sándor: A vén zászlótartó

    Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
    Seregének seregünk nyomába’,
    Megrémülve fut a magyar hadtól;
    Magyar hadban egy vén zászlótartó.

    Ki az a vén zászlótartó ottan
    Olyan tüzes lelkiállapotban?
    Szemem rajta kevélyen mereng el:
    Az én apám az az öreg ember!

    Az én apám e vén zászlótartó.
    „Vészben a hon!” elhatott a nagy szó
    Elhatott kórágyához, fülébe,
    S mankó helyett zászlót vett kezébe.

    Vállait egy kínos élet gondja,
    Betegség és ötvennyolc év nyomja,
    S ő feledve minden baját, búját
    Ifjak közé hadi bajtársúl állt,

    S kit eddig az asztaltól az ágyba
    Alig-alig bírt elvinni lába,
    Ellenséget űz mostan serényen
    Ifjusága régi erejében.

    Mi vitte őt háború zajába?
    Hiszen neki nincsen gazdagsága,
    Mit féltene, mit védnie kéne,
    Hogy ne jusson ellenség kezére.

    Annyi földet sem mondhat övének,
    Melyben egykor koporsója fér meg,
    S mégis-mégis viszi lobogóját
    Azok előtt, kik a hazát óják.

    Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
    Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
    Védi az a maga gazdaságát…
    Csak a szegény szereti hazáját.

    Édesapám, én voltam tenéked
    Ekkoráig a te büszkeséged;
    Fordult a sor, megfordult végképen,
    Te vagy mostan az én büszkeségem.

    Érdemes vagy a cserkoszorúra!
    Alig várom, hogy lássalak újra
    S megcsókoljam örömtől reszketve
    Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

    És ha többé nem látnálak téged?
    Látni fogom fényes dicsőséged;
    Könnyem leszen sírodnak harmatja,
    S híred a nap, mely azt fölszárítja!

    Erdőd, 1848. október 17–22.

  • Petőfi Sándor: Respublika

    Respublika, szabadság gyermeke
    S szabadság anyja, világ jótevője,
    Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
    Köszöntelek a távolból előre!

    Most hódolok, midőn még messze vagy,
    Midőn még rémes átkozott neved van,
    Midőn még, aki megfeszíteni
    Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

    Most hódolok, most üdvözöllek én,
    Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,
    Ha a magasból ellenidre majd
    A véres porba diadallal nézesz.

    Mert győzni fogsz, dicső respublika,
    Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
    Miként egy új, de szent Napóleon
    Elfoglalod majd a kerek világot.

    Kit meg nem térít szép szelíd szemed,
    Hol a szeretet oltárlángja csillog,
    Majd megtéríti azt szilaj kezed,
    Melyben halálos vésznek kardja villog.

    Te lész a győző, a diadal-ív
    Ha elkészűl, a te számodra lészen,
    Akár virágos tarka pázsiton,
    Akár a vérnek vörös tengerében!

    Szeretném tudni, ott leszek-e én
    A győzedelmi fényes ünnepélyen?
    Vagy akkorára már tán elvisz az
    Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen?

    Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
    Barátim, emlékezzetek meg rólam…
    Republikánus vagyok s az leszek
    A föld alatt is ott a koporsóban!

    Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
    Siromnál éljent a respublikára,
    Meghallom én azt, s akkor béke száll
    Ez üldözött, e fájó szív porára.

    Pest, 1848. augusztus

  • Petőfi Sándor: Lenkei százada

    Koszorút kötöttem
    Cserfa-levelekbül,
    Harmat csillog rajta
    Örömkönnyeimbül…
    Kinek adnám én ezt,
    Kinek adnám másnak,
    Mint vitéz Lenkei
    Huszárszázadának?

    Ez ám csak a század,
    Ezek a legények!
    Ősapáink mellé
    Odaillenének.
    Romlatlan bennök a
    Régi jó magyar vér…
    Bár adhatnék nekik
    E dalnál nagyobb bért!

    Dicső fiak ők! s ha
    Énnekem nem hisztek,
    Ám nézzetek oda,
    Hogy mit cselekesznek.
    Én elhallgatok, az
    Ő tettök beszéljen…
    Százszor kiáltjátok
    Majd rájok az éljent.

    A Dniester vizén
    Túl, Mariampolban,
    Lengyelország földén
    Egy huszárezred van.
    Szép magyar huszárok,
    Fiatal legények,
    Kutya-bajuk… vígan
    Miért ne lennének?

    Vigan vannak, össze-
    Verik bokáikat;
    De van ott egy század,
    Amelyik nem vigad.
    Míg világát éli
    A vidám ezered,
    Közűlök egy század
    Búbánatnak ered.

    Miért búslakodtok
    Jó magyar huszárok?
    Némelyik szeméből
    Könny miért szivárog?
    “Hogyne búslakodnánk,
    Hogyne búslakodnánk,
    Mikor veszélyben van
    Édes magyar hazánk?

    Rútul feni fogát
    Rája tót, rác, német,
    Hogy az istennyila
    Őket ott ütné meg!
    S minket, kik a hazát
    Védeni szeretnénk,
    Itt idegen földön
    Tart a kötelesség.”

    Igy emészti őket
    A bú és a méreg…
    Összesúgnak-búgnak…
    Vajon mit beszélnek?
    Hangjaik suttogók,
    Arcuk titokteljes…
    Egy nagy szándékjok van,
    Nagy és veszedelmes.

    Milyen gonoszságot
    Forralnak magokban,
    Hogy nem beszélnek fönn-
    Szóval, csak titokban?
    Mily istentelenség
    Forog elméjökben,
    Hogy alattomban kell
    Eljárniok ebben?

    Nem istentelenség,
    Amit ők akarnak:
    Segítséget vinni
    A bántott magyarnak,
    Segítségül menni
    Hazájok földére,
    Melyre immár foly a
    Gazda-nemzet vére.

    Ez a jó huszárok
    Szívbeli szándoka,
    És hogy ezt titkolják,
    Van annak nagy oka…
    Odajutottunk már,
    Hogy csak titkon lehet
    Tégedet érezni,
    Szent hazaszeretet!

    Éjnek éjszakáján
    Kiállott a század
    Od’ a partra, melyet
    A Dniester áztat…
    A folyónál pihent
    Egykor vitéz Árpád,
    Mielőtt bevette
    Attila országát.

    E szent helyen álltak
    A derék huszárok,
    Itten nyílt ama szent
    Esküvésre szájok,
    Hogy meg fogja őket
    Látni Magyarország,
    Hogy Magyarországot
    Védelmezni fogják!

    És midőn az esküt
    Elmondották vóna,
    Beléugrattak a
    Dniester folyóba,
    S jó paripáik az
    Éji sötétségben
    Általusztak velök
    Szépen szerencsésen.

    S jöttek hazafelé,
    Jöttek, jövögettek,
    Hát egyszer mögöttök
    Kit pillantanak meg?
    Lenkei kapitány,
    Az ő kapitányok,
    Ez iparkodott nagy
    Sebesen utánok:

    “Álljatok, legények,
    Forduljatok vissza,
    A generális küld,
    Hogy híjalak vissza!”
    Hanem a huszárok
    Nem fordultak vissza,
    Sőt a kapitánynak
    Igy feleltek vissza:

    “Kapitány uram, mi
    Engedelmeskedünk
    Ugy, ha előre megy,
    És nem hátra velünk.
    Vitéz kapitány úr,
    Legyen a vezérünk,
    Ilyen ember kell, mint
    Kapitány ur, nékünk!

    Annyi szent, hogy minket
    Vissza nem visz innen
    Sem a generális
    Sem pedig az isten.
    Kötelességünkről
    Ne beszéljen nékünk,
    Szentebb a haza, mint
    A kötelességünk!”

    Tőről vágott magyar
    Ember a kapitány,
    Nem igen téríté
    Seregét ezután.
    Ment velök, nem hátra,
    De szépen előre,
    És elértek édes
    Hazájok földére.

    Itt a haza földén,
    Hová vont szívetek,
    Forró öleléssel
    Üdvözlünk titeket,
    Vitéz jó testvérek,
    Üdvözlünk ezerszer…
    Beszéljen akármit
    A hadügyminiszter!

    Pest, 1848. augusztus