Címke: Pilátus

  • Juhász Gyula: Pilátus

    „Azt mondja, isten. Boldog istenek
    Derűs mosollyal nézhettek le rája,
    Míg bíboros gúnyában didereg,
    S igazságot vár a zsidók királya.

    Azt mondja, isten. Herkules maga
    Elbánna véle buzogánya nélkül,
    S szemében a rajongás csillaga,
    S szemében a lemondás könnye kékül.

    Azt mondja, isten és alázatos,
    Azt mondja, isten és zsidó az anyja,
    És Názáretről hol jósolt a jós?
    És tanítványa maga megtagadja?

    Azt mondja, isten! És nem látta még
    Az örök várost és a büszke császárt,
    S szemében más világok lángja ég,
    S szelíd szavával föltámasztja Lázárt!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Pilatus

    A pörnek vége.
    Elvégeztetett…

    Véres a kereszt tövében a fű.
    A helytartóban forr a néma düh,
    S egy gondolat tépi a másikat.

    „Rongy csőcselék, én unlak titeket,
    Unom a vágyatok, a hitetek,
    A papjaitok ragyogó ruháját,
    A mellükverő messiásokat,
    A nap hevét ez átkos ég alatt,
    A zagyva szókat, buja színeket,
    És magamat és uramat, a császárt,
    Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

    »Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe.
    Amíg unottan odalöktem nékik.
    Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
    Csak álmodott egy létráról az égig.
    Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
    Már szürkül fenn a Koponyák hegye –
    Vajjon álmodik-e még a kereszten?

    Valamit szólt nekem az igazságról,
    Azután némán vérzett, ragyogott.
    Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
    Felelé: »én vagyok«.

    Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
    A csőcselék morajlott, mint a tenger,
    Én untam, untam amazokat, ezt is.
    Egy messiással több vagy kevesebb,
    Pilatus lelke nem lesz nehezebb,
    És könnyebb tán ez istenverte föld,
    Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
    De jaj! vajjon kire szállott a vére?!”

    Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
    De a helytartó nyugtot nem talál.

    „»Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe,
    És nekem nem volt elég fegyverem,
    Nem volt elég lándzsásom odakünn,
    Vagy – vagy üres volt talán a szívem?
    Eh, mit bánom én, a bölcs szív üres,
    Bús madarak, el a szívről, hess!

    »Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe.
    Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
    Te véres kezű, szennyes csőcselék,
    Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
    Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
    Isten se váltja meg ezt a világot.
    Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
    Vigyétek! – Vitték. A kereszten holt.
    Ki tudja, talán mégis király volt!”

    Csend most. De hallga! most az éj kopog,
    Pilatus pitvarában a papok.

    „Uram, mi véled egyet így nem értünk,
    Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
    Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
    Nem készítetted jól a Golgothát!”

    Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
    Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.
    (Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
    Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:

    „A Messiástok megmenteni késtem,
    De négy betűt a keresztjébe véstem,
    E négy betű az én becsületem,
    Hajótöröttségem utolsó roncsa,
    Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
    Egy akarat az akaratlanságon.
    E négy betű az én becsületem.

    Hadesre! ez a négy betű marad!
    Ha alá kéne temetnem e várost,
    Rómát, az Imperatort, magamat:
    E négy betű az én becsületem!!

    Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,
    Halljátok: amit megírtam, megírtam.”

    Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd,
    S áll a zsoltáros éjben a kereszt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: A judeai helytartó

    Supka Gézának

    Cumae felől bicegve jött az alkony,
    mint kék vitorlák álltak a hegyek
    s ők ketten ültek lenn a sziklaparton
    és bámulták a rozsdamart eget.
    S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
    ők csak nézték némán a kék vizet
    s tógájukat fejükre húzták, melyre
    fehér holdat kaszált hat évtized.
    S midőn a kert, mint régi palettáknak
    utolsó zöldje, vén lett és sívár
    s midőn Baiae felett a pineáknak
    fejét az alkony egybefogta már,
    s midőn a Cap Misenumról a május
    narancsszagot hozott a mirtuszokra –
    így szólt az egyik:

                   - „Pontius Pilátus,  

    emlékszel még a régi májusokra?
    Ma harminc éve voltam a vendéged,
    hogy helytartója voltál Judeának:
    bíborban jártál, liktorok kísértek
    és rám üzentél, hogy a kertben várjak.
    Aztán lejöttél és borodat ittad
    s míg homlokunkra szállt a nyár pora,
    zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
    mely halni gyáva, élni ostoba;
    e rút népet, mely röhög a Cézáron,
    és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
    de a keresztfán is vitatkozik,
    e népet, mely semmit sem tud a szépről,
    mely ma elájul egy korbácsütéstől,
    s egy kettőspontért holnap halni kész.

    Aludni mentél. S én még aznap éjjel
    az utcákon bolyongtam szerteszét,
    mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
    hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét
    sikátorokban, szemét közt, a sárban
    kivert gyermekek, rokkant nagyapák
    hevertek, akik szemük olajában
    hordozták népük roppant bánatát.
    Egy kis lebujba tértem, hol a mécses
    bizonytalan világot szőtt a kétes
    falakra és egy meztelen leányra,
    ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
    Uszálynak lengett mögötte az ámbra-
    illat s fejét unottan dobta hátra,
    mint hogyha húzná nagy, vörös haja,
    s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
    félig lezárta s a lassú, parázna
    táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
    hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra
    s azontúl minden nap megnéztem őt.
    És hangja, amely durva volt és édes,
    megrészegített, míg a kormos mécses
    mellett ültem a néptömeg között,
    és már nem kellett kérlelnem hiába,
    míg egy napon, kifestve, meztelen,
    a langyos judeai éjszakában
    az Olajfák hegyére ment velem.
    Még ott ültünk a cédrusok tövében,
    midőn a dombok közt kikelt a nap,
    és ekkor néztem először a szemébe,
    mely hosszú volt, mint egy datolyamag.

    Ezentúl őt kísértem éjről éjre
    Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
    ahol a város fiatalja s véne
    zeneszó mellett itta rossz borát:
    aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok
    között táncolt vörös, megoldozott
    hajával, míg olajos, barna testét
    kopasz írástudók pihegve lesték,
    s mellbimbóját, min vöröslött a festék –
    míg egy napon nyom nélkül elveszett.
    Szolgáim három hónapig keresték
    és én még nagyon sokáig és titokban
    a kocsmákban töltöttem minden estét
    s nyomát kutattam a sikátorokban,
    hírhedt házakban, börtönben, görög
    kerítőnők és leprások között,
    de nem találtam meg vörös haját.
    S aztán, egy év után hallottam róla,
    és azt mesélték: egy ifjú zsidóval
    látták nemrégiben Cezáreában,
    egy megszállott, bolyongó lázadóval,
    ki házról házra járt többedmagával
    és prédikált,
    s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,
    s akit az Olajfák hegyén, a kertek
    mentén elfogtak és keresztre vertek.
    Mivel hírmondó sem maradt utána:
    felelj, Pilátus, emlékszel reája?”

    Pilátus, az emlékek közt keresve
    kezét hallgatva tette homlokára.
    Aztán így szólt:
    – „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?
    Nem emlékszem reája.”

    (Budapest, 1935)

    Forrás: Magyarul Bábelben