Planétádon nap hág a magosba,
S földemről az éj elköltözött.
Kettőnk közt egy keskeny ablakocska,
De mi leigázzuk az időt.
Láncoknál erősebb kötelékünk,
Hidat vertünk a folyó fölé.
Bár különböző utakra léptünk,
Ez is, az is visz a vég felé.
De – vagyok, nem törtem össze,
S éles könnytelen tekintetem.
Te se juss üllőre és pörölyre,
És teremjen gyémánt szíveden.
Sándorokként vágunk a világnak,
Ami volt, megújul szüntelen,
Tűzön át csak szalamandrák szállnak,
Lángban el nem ég a szerelem.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
