Címke: pünkösd

  • Karinthy Frigyes

    Így írtok ti

    Erdélyi József: Piros Pünkösd

    Kecskerágó piroslik
    Márgagödör alján,
    Verem itt a rigmust, mint egy
    Cölöpverő talján.

    Pünkösdnapra meglesz,
    Barna kislány várja,
    Ha megkapja, csecsebimbós
    Kebelére zárja.

    Talpra barna kislányt
    Tenyeremen vittem,
    Rabok legyünk vagy szabadok,
    Ez a kérdés itten.

    Volt valami Sándor,
    Nem lehet ezt bírni,
    Nem olvastam, s nem is tudok
    Olvasni, csak írni.

    Forrás: www.eternus.hu – Karinthy Frigyes versei

  • Derek Walcott: Pünkösd

    [Pentecost]
    (ford. Rakovszky Zsuzsa)

    Jobb ha dzsungel lakja az agyat
    mintha gyökértelen beton,
    jobb tévelyegni a fénybogarak
    jelölte görbe után.

    Nem jelzik téli lámpák,
    hol ér a járda véget,
    a Lélekről a hó láng-
    nyelvei nem beszélnek.

    Tetőről hullt szavak
    csöndje megnő a korlát
    mentén. Amit mutat,
    irány, bár nem bizonyság.

    Mégis, legjobb az éji
    hullámverés: nyomán
    homok lassú igéi,
    s egy késő kormorán –

    szavától halrajok
    fénylő ködébe téved,
    mit rég a szent dalok
    úgy neveztek, a Lélek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Egy csokor orgona mellé

    Jékely Zoltánnak szeretettel

    orgonaszó orgonaillat
    ónkarikás ablaktányérok
    lépesméz-ízű zsoltár
    életem pünkösd-évszaka
    lelkem pünkösdi itala
    máig zsongító óborom
    nyelvem petőfi sándora
    albertus molnár
    ledőlt a cinterem fala
    kövei földbe vástak
    védtelen áll a dombon
    maholnap egyesegyedül
    istené lesz a templom
    csupán egy ajkon szól már
    paptalan marosszentimrén
    haldoklik szenczi molnár
    hoztam egy csokor orgonát
    ülök őbenne bízón
    ülök hol várja jézusát
    a házsongárdi síron

    (1975)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nagy László, Pünkösdi hajnal

    Lángszalagos aranykerék
    a hajnali égen,
    én fölfelé vágyakoztam,
    s csak lent lehet élnem.

    Föllebeg vérpettyes vércse,
    soha nem rak fészket,
    gyönge madárt lehóhérol,
    nevel kis vércséket.

    Vércsét látok, mégse vágyok
    dühök csillagára,
    homlokomra holdat karcolt
    a gilice lába.

    Pünkösd jeles napja eljött,
    ne lázadozz nyelvem,
    bűnösöknek szót se szólok,
    nem értenek engem.

    Piros a pünkösdi rózsa,
    s nehéz, mint a szívem,
    lehull a pünkösdi rózsa,
    hitem elveszítem.


  • Arany János: Az ünneprontók

    Zendűl, kondul szent harangszó,
    Csengve, búgva messze hangzó:
    “Imára! imára!”
    Jámbor népe a kis helynek
    Halkan lépve gyűlnek, mennek
    Imára, imára.

    Szép piros a pünkösd reggel,
    Mintha tűzzel, Szentlélekkel
    Menny-föld tele volna;
    E napot fent s lent megűlik.
    E nap oly ragyogva nyílik;
    Mint hajnali rózsa.

    De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
    Rekegő szitok és otromba kacaj,
    Hogy reszket az egyház tornya?…
    Szembe’ Isten hajlokával,
    Nem törődve a szent mával,
    Foly tegnapi dőre tivornya.

    “Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
    Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
    Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom.”
    “A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
    Eszem ezt a pirosítós képét:
    A kufercest majd vele járom.”

    Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
    Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
    Tömlője degeszre fújva;
    Füle táján két kis szarva gidának,

    • Mintha neki volna szarva magának –
      Sípján már billeg az újja.

    “Ide, a Jebuzéus pofádat!
    Mert megkeserűli a hátad.”
    “Uraim, de papolnak ott-benn…”
    “Hát baj neked az; pogány hitünek?
    Az enyém – ha töröm, ha nem – ez ünnep
    Enyém, ha szidom; ez az Isten!”

    Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
    S rákezdi dudáját halkal a vén,
    Minden sark billeg a táncra;
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
    A tánc is utána pörébb, hevesebb,
    Amint kopog és szaporázza.

    De vége szakadni mikor fog, ugyan?…
    “Hagyd el – riad egy rá – aki szele van!
    Kihasítom kecske-dudádat.”
    Hanem a muzsikás mindég fujja,
    Mindég szilajabban pörög ujja –
    Az egész tivornya kifáradt.

    Lankadva leűlne az is, meg ez is,
    Hívnák haza őket ebédjekhez is:
    Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
    Szidják a dudást, – verik, öklözik őt –
    Verik bizony a nagy üres levegőt; –
    Gyors híre szaladt e csudának.

    Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
    “Jössz…? vagy dobom – itt ez a villa – beléd…”
    Vasvilla kezébe ragadt ám;
    Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
    “Apám, fiam, apjokom! untig elég…”
    S kezeit töri, szíve szakadtán.

    Már józanon a fiu, az apa, férj
    Mennének is – íme, közelget az éj –
    Nyújtják kezöket nagy-epedve;
    A táncosok arcán vérkönyü hull:
    De a láb még egyre bokázza vadul,
    Viszi a tánc ördögi kedve.

    Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
    Kénkő fojtó szaga terjedez el;
    S mint szél ha forogva ragad port:
    Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
    (Mondják, a pokol tüzes fenekére)
    Az egész örjöngő csoport.

    (1877 júl. 21)