Bocsásd meg a féltékenységemet,
bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem!
Hű vagy: akkor hát mért ijesztgeted,
tréfából is, szorongó, büszke lelkem?
Mért akarod hódolóid körét,
minden férfit magadhoz vonzani,
s szemeddel, mely eped, majd lázban ég,
hiún, áltatva fogva tartani?
Bilincsed hordja szívem és agyam,
biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek,
s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,
amely körötted bókol untalan,
nem látod búvó gyötrődésemet:
felém nincs szavad, egy tekinteted,
s ha menekülök a fülledt teremből,
kereső szemed sosem fedezem föl!
De ha egy más, forró, igézetes nő
kétértelmű beszélgetésbe von,
szeretetlen mosolyod szívbemetsző
gúnyját rögtön itt érzem magamon.
S ha versenytársam boldogságos-édes
kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez:
látom, ajka mily sértően remeg.
Felelj: van joga rád neki? lehet?
Midőn? Felelj, most hiába tagadsz!
Éj s hajnal közt a kétszínű homályban,
míg anyád alszik, könnyű pongyolában
igaz, hogy kéjenc lovagot fogadsz?…
De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól
oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi:
felgyújtanak ajkad vad csókjai,
s a lélek tüze csap ki szavaidból…
Féltésemből, akárhogy gúnyolod,
sohase gyógyít ki a nevetésed!
Ó, ne kínozz, lelkemet kínozod!
Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog,
hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!
(Szabó Lőrinc)
Forrás: Lélektől lélekig
