Címke: puszta

  • Illyés Gyula: Egy sápadt nő egy kis szobában…

    Nem volt riadalom a pusztán,
    amikor megszülettem én
    váratlanul, hivatlanul tán
    halottak estelén,

    novemberben, halottak napján,
    gyertyagyújtáskor, amidőn
    fejfák tövén a puszta népe
    künn térdepelt a dombtetőn,

    harangszókor, mikor a szomszéd
    falvak magas sírkertjei
    hirtelen testvér-őrtüzekként
    elkezdtek fényleni.

    A völgyben egy kis házban akkor
    szédült nehéz kínra anyánk.
    Elképzelem a téli tájat
    és azt az éjszakát:

    egy sápadt nő egy kis szobában
    s körül a komor hegytetők
    ormán villogó koronákként
    lobogó temetők.

    Körül a halál diadalma,
    gyertyás, kísértő ünnepély
    és lent egy váratlan sikoltás
    a párás völgy ölén.

    Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
    és lentről a völgy, mint meleg
    tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
    sikongó életet.

    I

  • Petőfi Sándor: A gólya

    Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt
    Leginkább kedveli,
    Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka
    Tolla kedvelteti.
    Kit én választottam, a dal-mesterséghez
    Nem ért az a madár.
    S egyszerű, mint magam… félig feketében,
    Félig fehérben jár.

    Nekem valamennyi között legkedvesebb
    Madaram a gólya,
    Édes szülőföldem, a drága szép alföld
    Hűséges lakója.
    Tán ezért szeretem annyira, mert vele
    Együtt növekedtem;
    Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor
    Kerepölt fölöttem.

    Vele töltöttem a gyermekesztendőket.
    Komoly fiú valék.
    Míg társim a hazatérő tehéncsordát
    Estenként kergeték:
    Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
    Húztam meg magamat,
    S némán szemléltem a szárnyakat-próbáló
    Kis gólyafiakat.

    És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran
    Fordult meg fejembe’:
    Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár,
    Szárnyakkal teremtve?
    Csak a messzeséget járhatni meg lábbal
    S nem a magasságot;
    Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én
    A magasba vágyok.

    Fölfelé vágytam én. Ah, úgy irigyeltem
    Sorsáért a napot,
    A föld fejére ő tesz világosságból
    Szőtt arany kalapot.
    De fájt, hogy estenként megszúrják… mert hiszen
    Foly kebléből a vér;
    Gondolám: hát így van? hát aki világít,
    Ilyen jutalmat nyér? – –

    Kívánt időszak az ősz a gyermekeknek,
    Mint anya jön elé,
    Aki fiainak számára kosarát
    Gyümölccsel terhelé.
    Én ellenségemül néztem az őszt, s szólék,
    Ha gyümölcsöt hozott:
    Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram,
    A gólyát elcsalod.

    Szomorodott szívvel láttam gyülekezni,
    Midőn távozának;
    Miként most eltűnő ifjúságom után,
    Úgy néztem utánok,
    S milyen bús látvány volt a házak tetején
    A sok üres fészek,
    Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,
    Hogy jövőmbe nézek.

    Mikor tél múltával fehér hó-subáját
    A föld levetette,
    S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát
    Ölté föl helyette:
    Akkor az én lelkem is felöltözék új,
    Ünnepi ruhába,
    S gólya-várni néha elballagtam egész
    A szomszéd határba. –

    Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy
    Ifjú lett a gyermek:
    Talpam alatt égett a föld, nekiesem,
    És paripán termek,
    S megeresztett kantárszárral vágtaték ki
    A puszták terére…
    Még a szél is ugyan nekigyürkőzött, hogy
    Lovamat elérje.

    Szeretem a pusztát! ott érzem magamat
    Igazán szabadnak,
    Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik,
    Nem korlátoztatnak,
    Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint
    Fenyegető rémek,
    A csörgő patakot hányva-vetve, mintha
    Láncot csörgetnének.

    És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!
    Vannak szépségei,
    De azokat, mint a szemérmes lyány arcát,
    Sűrű fátyol fedi;
    Jó ismerősei, barátai előtt
    Leteszi fátyolát,
    S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert
    Tündérkisasszonyt lát.

    Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam
    Tüzes paripámon,
    S midőn már ott jártam, ahol fizetésért
    Sincs emberi lábnyom:
    Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem.
    Egy futó pillanat
    A tóra mellettem, s benne kit látok meg?
    Gólya barátomat.

    Oda is elkísért. Együtt ábrándoztunk
    A puszta legmélyén,
    Ő a víz fenekét, én a délibábot
    Hosszasan szemlélvén.
    Így töltöttem vele gyermekségemet és
    Ifjúságom javát,
    Azért kedvelem, bár se’ tolla nem ragyog,
    Se’ szép hangot nem ád.

    Mostan is kedvelem és úgy tekintem én
    A gólyamadarat,
    Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott
    Szebb korból fönnmaradt.
    Megérkezésedet még mostan is minden
    Esztendőben várom,
    S kívánok szerencsés útat, ha távozol,
    Legrégibb barátom!

    Szalonta, 1847. június 1–10.