Rabelais meséje, fordította Babits Mihály
Vén napjaira Jancsi úr
fiatal nőt hozott a házba.
No főtt is irgalmatlanul
feje szegénynek gondba-lázba!
Bábika (így hítták a lányt)
csinos, derék, jószőrű lány volt,
birólány, hát sokat kívánt,
s a szerelemben csupa láng volt.
Volt mit törődni a komának,
hogy ne legyen fölszarvazott:
szerelmes versek és románok
helyett olvasni asszonyának
csak erkölcsös mesét hozott,
és tartott erkölcsös beszédet,
szidta a sok tágszívű szépet,
sok romlott híut és kacért,
amint csak a torkán kifért.
De az asszonyka nem szerette
a morált s prédikációt,
nem tűrte az orációt,
ám az udvarlást jól bevette.
Így lőn, hogy Jancsi gazda sokszor
annyira félt a csúfolóktól,
inkább kívánta a halált;
de volt néhány jó perc is olykor,
amikor megnyugvást talált.
Egy éjjel, melyet jól betöltött
gyomorral Bábi mellett töltött
(étel-itallal jóllakott
s aztán kedvére hortyogott),
álmában megjelent az ördög,
s újjára egy gyűrűt dugott,
és mondta: »Látom a keserved,
mely tőled minden nyugtot elvett,
s az nálam irgalomra lelt:
vedd e gyűrűt és jól viseld.
Míg újjadról nem fog leesni,
az, ami aggódásba ejt,
tudtod nélkül nem fog megesni.«
»Hogy háláljam meg? Nagy öröm!« –
mondta Jancsi úr bölcs szavakkal –
»Isten fizesse meg kamattal;
irgalmas atyám, köszönöm!«
És az örömtől fölriasztva
s fölnyitva kissé szemeit,
hogy hol találta Jancsi gazda
dugva az újját – sejthetik.
