„Azért talán ez mégsem volt kevés…
Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
feleúton: se mámor, se kétségbeesés…
Korán keltem, korán aludni tértem,
álomtalan aludtam reggelig,
egy bolygón, amely úgy függött a térben,
akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
fizettem pontosan a számláimat, pedig
ha fölpillantottam az égre, délben
atommáglya lángolt éppen fölöttem,
éjjel halott kövek villogtak a sötétben
saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
macska az egeret, s a róka részletekben
rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
lehetőleg sosem szegtem ígéretet,
mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
fölrobbant repülők hullnak az égből,
s akitől egy fél napra elbúcsúztak,
már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest
megtartottam szánalomból, hűségből,
hogy mindig ugyanaz a megszokott test
lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves
növények szaga, s láttam átszaladni az égen
a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében…
Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
állam és logika törvényeit, pedig
tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem,
azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt
nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
