Címke: Rakovszky Zsuzsa

  • Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

    Fésű földben, karóra víz alatt,
    madártetem a hóban…
    Száz év előtti karácsonyi lap
    a bombatalálat érte fiókban.
    Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
    vízparton áll, gyerek fölé hajol,
    sötét haja lobog a nyári szélben.
    Szilánkok egy ház romjai alól,
    amely leégett az idő tüzében.

    Fakó zseblámpafény erőlködik,
    hogy kimentsen az éjből valamit.
    Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
    A múlt kihamvadt évtizedeit
    villantaná törött tükördarab.
    Ahogy a kő fölött beforr a hab,
    ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
    a végén ránctalan nemlét marad,
    mintha sosem lett volna semmi sem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete

    Élve dobták a kályhába a patkányt:
    előbb a sistergő, narancsvörös láng
    közt patkány-forma árny, később finom
    rágcsáló-csontozat egy múzeum
    hullámzó tárló-üvege alatt,
    majd az sem. A macska-szaporulat
    fölöslege vízbe, aztán szemétre
    kerül, egy ázott gallér tarka prémje
    darabokban, hamu és hagymahéj közt.

    Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,
    fényes sörény, és mindez hihetetlen.
    A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben
    törnek ki sorra, rangrejtett smaragd
    tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap
    fullánkja, dél dől a gyomos telekre,
    nyár lesz, tízmillió káposztalepke
    sodródik seprő szélben, az elhevert gyep
    fölött fehér, tündér atommodellek:
    a pitypangok.

    Minden úgy jó, ahogy van:
    ez a szem nézete. Holott az agyban
    egy végtelen védő- és vádbeszéd
    folyik egyszerre s szortírozza szét
    – melyik ki mellett szól – a képeket.
    Egy csont-jég laboránsnő méreget
    pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-
    fekete logika – érv-ellenérv –
    őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
    egész-igen, vagy az egészre: nem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről

    A:
    A múltnak sosincs vége. A jelen
    – az is a múlt, álöltözetben.
    Rozsdás lavór a még levéltelen
    bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
    fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
    kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
    földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –
    ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
    soha nem múlik el, amit szerettem.

    B:
    De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
    Múlt és jelen közt ott a vérben
    sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
    s most ott hever az orgonabokor tövében,
    nem röppen vissza a kötélre újra.
    S ha valaki cigarettára gyújt a
    szivárgó gázcső közelében,
    a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
    két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

    A:
    Ahogy az akna negyven éven át
    ott vár a sűrű gazban
    a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
    ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
    jéglapba zárva évtizedeket
    kivár a gyűlölet, a szeretet,
    amíg új kés sajog a régi sebben:
    soha nem múlik el a szeretet,
    ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

    B:
    Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
    De ez nem az a por, és nem az a diófa.
    A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
    falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
    ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
    Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
    nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
    Amit egynek mutat az érzések sötétje,
    idegen és sokféle napvilágon.

    A:
    De ami napvilágnál idegen,
    ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
    Kinn habzik, elforr az idő, de benn
    valami nem bír megváltozni mégsem
    soha. A vénkor udvara felett
    a gyermekkor holdja mind fényesebb,
    nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
    soha nem gyógyul be a régi seb.
    Azt szeretem, akit mindig szerettem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

    De ami volt, az nem jön vissza többé
    soha. Az idő egyirányú utca.
    Örökké zuhog a jelen, s örökké
    száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
    szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
    nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
    lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
    de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
    a kozmosz féregjáratain át
    zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
    ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
    szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
    bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
    kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
    vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
    saját gyermekkorodban, épp vasárnap
    dél van, most merik szét a húslevest,
    s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
    rájuk emelve, a jövendő elvetélt
    embriója, merev térdekkel lépegetsz
    feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
    vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
    – az is hiába volna. Nem lehet
    csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
    olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

    Mint bulldózer tolja maga előtt
    a voltak összessége a rákövetkezőt,
    ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
    vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
    a sérelem sérelmet szül, a seb
    sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
    szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
    s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
    ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

    És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
    ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
    csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
    amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
    Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Az elalvás nehézségei

    Leőrölve a nap; de a falak merő
    imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont
    a csillár, plafonra vetítve az üveg
    redői, ráncai; a belső fénykörön
    rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,
    vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.

    Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.
    Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,
    sík fekete formák ködlenek, mintha holt
    maradék emlékezetében. Eleven
    húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,
    olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.

    Óralap világít: nem merek elaludni.
    Álmom helyiségeiben vár a halott:
    a díványon kuporog szokott helyén,
    vagy menni készül: igazgatja kötött
    szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya
    megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,
    vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.

    Pillantását kerülöm: meg ne tudja…
    hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.
    Újra és újra jön, ahányszor szaggatott
    álomba szédülök, melyből újra és újra
    felver a villámlás: a foszfor égre
    kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa – Köd

    Nem messze a nem látható patak
    neszez. A hídon ember-forma árnyak.
    A köd mögött kutyák vonítanak,
    fejjel rohannak eb-létük falának.

    Sorra lépnek elő, ahogy megyek,
    a ködből a sápadt, kopasz platánok.
    Foltos, toronymagas kísértetek:
    még láttam őket fele ekkorának.

    Valahol itt, igen, egy pad lehet:
    két szem parázs a semmiben lebegve.
    Köd nyelte el a felgyúlt testeket.
    De te – emlékszel még a szédületre?

    Nem emlékszem, rég volt. Ott van pedig,
    csak betemette – Pompeit a láva –
    a rákövült idő. Sötétedik.
    Hunyorgó fény mozog: biciklilámpa.

    A túlsó parton sárga ablakok
    sora ragyog rejtelmesen a ködben,
    mintha minden, ami fény és titok,
    előttem lenne még, és nem mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Eldöntetlen kérdés

    „Azért talán ez mégsem volt kevés…
    Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
    feleúton: se mámor, se kétségbeesés…

    Korán keltem, korán aludni tértem,
    álomtalan aludtam reggelig,
    egy bolygón, amely úgy függött a térben,

    akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
    labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
    fizettem pontosan a számláimat, pedig

    ha fölpillantottam az égre, délben
    atommáglya lángolt éppen fölöttem,
    éjjel halott kövek villogtak a sötétben

    saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
    annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
    macska az egeret, s a róka részletekben

    rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
    eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
    lehetőleg sosem szegtem ígéretet,

    mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
    fölrobbant repülők hullnak az égből,
    s akitől egy fél napra elbúcsúztak,

    már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
    ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest
    megtartottam szánalomból, hűségből,

    hogy mindig ugyanaz a megszokott test
    lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
    míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves

    növények szaga, s láttam átszaladni az égen
    a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
    csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében…

    Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
    s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
    állam és logika törvényeit, pedig

    tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
    ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
    alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem,

    azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
    ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
    csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt

    nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
    nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
    fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig