Szakállas, öreg esők járják az utakat. Ősz van.
Telnek a tavak, az árkok edényei: piros levelek
ringatóznak, ragyognak a vízen,
mint levesben a zsír csöppjei. A nyár
könnyű lábnyomát elmosta már a vihar. Telet szül
lassan az elnehezült szél. Árnyék didereg
a fal tövében. S elcsöndesült a Nap,
mint ingbe dugott madár.
Szép ez a világ! Örülni, énekelni
akarok most, gondjait hát elejtem.
Csillognak a fény krajcárkái: zöld,
piros, seszínű üvegcserepek.
Szabad vagyok – s ez is öröm. Az idő
nem parancsolhat nekem.
Törvényeit betartom, ismerem:
öregszem engedelmesen –
de nincs szívemben félelem,
szememben nincs alázat.
Nem tántorít fortély, se rontás:
magamból a rosszat kivetettem.
Az idő meg nem alázhat engem.
Kegyeiért nem tülekedtem,
s nem is fogok.
Fütyörészve végzem egyetlen
dolgomat: énekelek,
amíg tudok.
Forrás: Magyarul Bábelben
