Bánatot váltunk szerelemre,
apadj le, szívem ijedelme,
ne esedezz holdatlan estért,
világossággal jön, ki megtért.
Akit oly sokszor megdaloltál,
viharból jövő liliomszál,
piros liliom, nem fehérlő,
letörni nem tudta a ménkő.
Tekintetemtől megszelídül,
szívzuhogástól földre szédül,
szemeit ájultan behúnyja,
szeretni kell újra, meg újra.
Forrás: Szívzuhogás
Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Térj ágyadba, szegény gyerek!
Pillád alatt már kék álmok boroznak:
koros szatírok és
becsípett istenek.
Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Aludj szelíden. Lomha tenyerét
arcod köré új alkony bíborozza,
körmödre fúva már
éltető melegét.
Várd meg: tán megjön majd a holnap,
és kedved szerint játszani
újra elmehetsz, ártatlan tolvaj,
kinek valódi, nagy
zsiványok társai.
Várd meg: csak megjön már a holnap!
Nézd: égre száll szelíd ígérete.
– Ott künn a csöndben mély órák dobolnak,
s folyik tovább az éj
különös élete.
(1949)
Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum
Hideg van,
csönd van.
Március tizenöt van.
Jácintok, tulipánok
lobognak, akár a
gyertyalángok.
Bizakodván levelet bont
a bodza.
Ma
ne gondolj semmi gonoszra,
szennyre, halálra, vérre.
Tárj ablakot,
húzd a függönyöd félre,
hisz
március tizenöt van.
Ötven és hatvan
között ballagva bár,
vagy te is szabad madár.
Bátran repülj hát –
befelé nincsen határ.
S figyelj,
fülelj: a gleccserek
olvadék vize mint csurog,
jégtömbök repedeznek,
hasad a holt burok,
morajlik, árad
minden folyó.
Ez itt a kezdet.
Jácintok, tulipánok –
lám, füstje sincs e lángnak.
Jeges, nyomasztó ájulat
vaspántja lepattan.
Március tizenöt van,
reménye tündököl
szóban, ütemben, rímben,
dalra gyújt minden szívben.
Ellene fognak össze
császárok, cárok,
tiprató hadaik nyomán
víz helyett sárral,
vérrel telik az árok.
Bokáig benne járok.
Hiába mégsem volt,
mégsincs hiába!
Háromszínű kokárda.
Százezer fekete dárda.
Foszforeszkál a fagyban
Petőfi koponyája.
Forrás: PIM
Fellegfúró fecskék
fulladnak a porba.
Vizes, vén bölcsesség
lángunkat kioltja.
Kibelezett béke,
nyög, mint beteg állat,
megtiport testére
hideg havak szállnak.
Földszín-szürke hadak
jajtalpú csizmája
tapossa a havat
simára, simára.
Sűrű, sima, kemény
a fagy, szinte éget.
Mécsesszemű remény
őrzi a sötétet.
Forrás: PIM
Miért bántanál
Ne keljél fel énellenem,
mert lábad elé borulok.
Miért bántanál? Te is olyan
akarsz lenni, amilyen én vagyok!
Ha elhagynál…
Ha elhagynál engemet – jobban
mi fájna?
Hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltelek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Tégedet?
Egyedül
Mindenki alszik. Hull a csillag.
Csak én ragyogok, égek Érted.
Nem érted meg, hogy miért hívlak,
és elhagysz, ha egyszer megérted.
Mindenki elfordul és itthagy,
és magammal maradni félek.
Úgy kellenél most! És ha itt vagy,
milyen magányos vagyok Véled!
Reggel
Remegő könnyű buborék;
reszketve száll a bíbor-ég.
Mély, tiszta lélegzet a reggel,
– s még minden jóra kész az ember.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
— valamit minden nap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
— s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
— s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
— minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
— minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: — ha miénk is,
— a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
— az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
— mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
— mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
— a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
— a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
— belőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
— talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
— „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették bölcsek, hitték a hívők,
— mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: — Valami nincs sehol!
— s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
— minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
— minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
— kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent ezen a világon,
— megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
Forrás: Magyarul Bábelben
Élni, élni, élni, élni… – élni kell!
Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élni kell!
Élni kell, mikor kimondják: – „Rák!” – „Gümőkór!”
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják: – „Létszámfeletti!”
Élni kell, ha sziszegik: „Már nem szeretlek!”
Élni kell, ha zokogják anyánk ágyánál: – „Későn jöttél!”
Élni kell, ha hirdetik: – „Életfogytiglan!”
Élni kell, ha dob pergeti: – „Golyó által!”
Élni kell még, élni kell még pár óráig!
Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: – nem lehet élni!
S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: – egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen,
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!
És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élünk, élünk!
Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük – nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!
Forrás: Magyarul Bábelben
Sorakoznak s elfutnak a hetek,
Mintha kórház-szagtól futnának.
Talán nem volt soha ilyen beteg
Az Élet, mely szennyesen bukdos
S nem tud eljutni tiszta kúthoz.
Máskor se volt itt élni jó dolog,
De viharok sűrübben jöttek
És többen voltak zúgó bátorok.
Most már a reménytelen Mindegy
Túlságosan meggyőzött minket.
A Mindegy, mi ma mindent összetör,
A lágy ujjakat összefonja,
Hogy nem szorul össze az ököl.
S hogy itt még valami teremjen,
Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.
Igenis: kell a bátor lobbanás
S nem élet, hogyha nem kiáltjuk,
Hogy minden vannál mindig jobb a más.
Gyujtsuk ki jól a sziveinket:
Csak azért se győzhet a Mindegy.
.
Forrás: MEK
Gyötrött és tépett magamat
Régi hiteiben fürösztve
Vérből, jajból és lángból
Szedegetem össze
S elteszem, mint életes holtat.
Kell még Tegnapról hív tanú
S kell talán az én hadisarcom,
Hogy drága mementóként
Fölemeljem arcom
Egy új emberű, új világra.
Vád nélkül széttekintgetek
Majd vertségek és diadalmak
Földjén, hogy a káoszból
Harsos igét halljak,
Vagy harsos igét én hallassak.
Hős emberségem, várakozz,
Szép álmokat aludj, lefénylett
Jós és jó magyarságom,
Hívni fog az Élet
S föltámadások örök Rendje.
Most tél van, s szegény mag-magam
Megnémítva és behavazva
Rendeltetés hitével
Őrzöm meg tavaszra,
Igazimnak sarjadásáig.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szívek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
