https://verskucko.com

Címke: remény

  • Juhász Gyula: Dal

    Ha violáink hervadoznak,
    Ha tavaszaink fagyot hoznak,
    Ha nyaraink perzselve égnek,
    Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
    Ha dalainknak szárnya bágyad,
    Ha látjuk már a síri ágyat,
    Vígaszt későn mi adhat nékünk?
    – Rózsák, amiket el nem értünk.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Vita somnium breve

    Próbáltam néha-néha a halált,
    De gyáva szívem mindig visszafájt,
    Hiába siralomvölgy ez a tájék,
    Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.

    Talán találkoztam is már vele,
    Talán más csillagról jő ide le;
    Talán utolsó álmom, végső vágyam,
    Talán reátalálok a halálban.

    Mindegy. Rovom tovább a földi útat,
    Bár sara bánt és bár a pora untat,
    Egy álom él szívemben. Csak egy álom
    És ez az életem
    És ettől szép lesz magányos halálom.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Ének Arany Jánosról

    Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
    Arany János lelke úgy lobog e tájon,
    Úgy melegít fénye,
    Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
    Bizakodva nézzük e síri világot,
    Virrasztva, remélve.

    Messziről lobogva tenger pusztaságon
    Átragyog Arany ma e borús homályon
    És jövőnkbe csillan:
    A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
    Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
    Mai álmainkban.

    Hullatja levelét az idők vén fája,
    De örök virágzón áll s néz a világra
    Arany fája lombja,
    Magyar televényben gyökerezve mélyen,
    Kevély koronája fölzendül a vészben
    Égig magasodva.

    Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
    De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
    És még a mienk Ő,
    S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
    A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
    A magyar Jövendő!

    Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
    A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
    Énekeljünk ottan.
    Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
    Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
    Új magyar dalokban!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Halálos ének

    Minden este, hogy az ágyba fekszem,
    A halállal ismerkedem én,
    Angyalszárnya megsuhog felettem,
    Kettős szárnya: emlék és remény.
    Mert emlékszem: volt találkozásunk
    Híd karfáján és pisztoly csövén
    És remélem: megvetve az ágyunk
    És melléje vígan jövök én.

    Fényes utcán gyakran vele járok,
    Míg suhannak, símulnak a párok.
    Borús éjen mindig vele hálok.
    Utcájába egyszer eltalálok.
    Sok virág van boldog temetőben,
    Sok világ van alattam, fölöttem.
    S bennem is van egy egész világ még
    S lesz belőlem egyszer sok virág még!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Esők után

    Esők után, melyek borúba vonták
    A házakat és lelkeket,
    Ha nap derül nyugatnak horizontján,
    Oly csodálatosak a fellegek:
    Aranyban égnek és bíborban égnek
    S az alkonyatba hulló messzeségek
    Úgy tündökölnek túlvilági szépen,
    Hogy szinte fáj a ragyogó azúr.
    Az életem most épp így alkonyul:
    Minden borúján túl fények remegnek
    S mit gyász és vád ezer esője vert meg,
    A lelkem, mint dómok arany keresztje,
    Úgy néz a földre, a nagy cinteremre.

    Forrás: MEK

  • Reményik Sándor: Erdély magyarjaihoz (1918 őszén)

    Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
    Idők lavináját ernyedt karok
    Ha többé fel nem tartják!
    De mi simuljunk össze, magyarok!
    Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
    Egy titkos társaság legyünk!
    Kivándorolni, elbujdosni – nem!
    Mi innen nem megyünk!

    Nagy szalmatüzek lángjából marad
    Szívünkben egy marék izzó parázs –
    Égő világoknál ezerszer izzóbb,
    És izzóbb nála nem lesz semmi más.
    Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
    Egy néma jelszót kikopogtatunk,
    Mint jeladást a Katakombák mélyén:
    Magyarok maradunk!

    Idők mélyén vajúdhat sok halál,
    Sok minden meglehet,
    De oly koporsót nem gyárt asztalos,
    Mely minket eltemet.
    Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
    Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
    S romolhatatlan erőnk árja zeng –
    Örök az élet bennünk!

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
    A lefojtott szó erősebb a jajnál.
    Nyílt szónál több az allegória,
    S a vértezett szív a vértezett karnál.
    A lefeszített rugó izmai
    Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
    Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
    Míg döngve visszapattan.

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
    Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
    Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
    Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
    Nem tagadom, jöhet még zord idő,
    Sok mindent nem lehet majd merni,
    Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
    Csak a szívünk fog verni.

    De magyarul fog verni!

  • Juhász Gyula: Karácsonyi köszöntés

    Betlehemi csillag
    szelíd fénye mellett
    ma az égen és a földön
    angyalok lebegnek.

    Isten hírvivői
    könnyezve dalolnak
    békességet, boldogságot
    földi vándoroknak.

    Harcos katonák is
    fölnéznek az égre,
    s rágondolnak álmodozva
    a testvériségre.

    Bujdosó raboknak
    idegen párnákon
    kedveseik szelíd arcát
    ringatja az álom.

    Fáradt katonák ti,
    pihenjetek szépen
    karácsonyfák lángja körül
    a mi szent esténken.

    Gondoljatok hittel,
    zsolozsmát dalolva,
    eljövendő boldogságos
    szent karácsonyokra!

    Csukaszürke köntös
    kopott, tépett szárnya
    megváltó nagy békességet
    hoz most a világra.

    Győzelmes örömmé
    válik majd a bánat,
    lesz még otthon víg karácsony
    magyar katonáknak!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Bajza József: Őszi dal

    Köd borong; száll a daru
    zúgva fenn az égen;
    száll s meleg hazát keres
    déli messzeségen;
    néki ott virít a hon,
    hol nincs tél az ormokon.

    Sárga a virágbokor,
    a lomb hervadandó;
    a mit látsz, oh föld fia,
    hamvatag, mulandó.
    Gyarló létből a kebel
    jobb hazába esdekel.

    Szív, beteg szív, itt az ősz;
    lombjaid lehulltak,
    s többé földileg neked
    ők ki nem virúlnak;
    de ne szálljon bú reád:
    lelsz te is majd más hazát.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Reviczky Gyula: Tavaszodik…

    Tavaszodik már az idő,
    beköszönt a napsugár.
    Lelkem édes gondolatja
    fönt, a felleg-honba’ jár.

    Nem tudom, de olyan édes
    még a bánat is nekem,
    kék egével, napsugárral
    a tavasz ha megjelen.

    Kedves ábránd langy fuvalma
    vonul át a lelkemen.
    Szép világ van, azt regéli,
    messze, túl a tengeren.

    S hallgatom, bár ismerem jól,
    milyen az a szebb haza.
    Halkan intek: Voltam én már,
    voltam én ott valaha!

    Az a súgár, az az illat
    nem idegen énnekem;
    ha sivár az élet útja:
    gyönyörűnek képzelem!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Babits Mihály: Karácsonyi ének

    Mért fekszel jászolban, ég királya?
    Visszasírsz az éhes barikára.
    Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
    mégis itt rídogálsz, állatok közt.

    Bölcs bocik szájának langy fuvalma
    jobb tán, mint csillag-űr szele volna?
    Jobb talán a puha széna-alom,
    mint a magas égi birodalom?

    Istálló párája, jobb az neked,
    mint gazdag nárdusok és kenetek?
    Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
    kezed csak bús anyád melléért nyúlt…

    Becsesnek láttad te e földi test
    koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
    S nem vélted rossznak a zord életet?
    Te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!

    Szeress hát minket is, koldusokat!
    Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
    Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
    törékeny játékunkat, a reményt.

    Forrás: magyar-versek.hu