Címke: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Erdély magyarjaihoz (1918 őszén)

    Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
    Idők lavináját ernyedt karok
    Ha többé fel nem tartják!
    De mi simuljunk össze, magyarok!
    Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
    Egy titkos társaság legyünk!
    Kivándorolni, elbujdosni – nem!
    Mi innen nem megyünk!

    Nagy szalmatüzek lángjából marad
    Szívünkben egy marék izzó parázs –
    Égő világoknál ezerszer izzóbb,
    És izzóbb nála nem lesz semmi más.
    Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
    Egy néma jelszót kikopogtatunk,
    Mint jeladást a Katakombák mélyén:
    Magyarok maradunk!

    Idők mélyén vajúdhat sok halál,
    Sok minden meglehet,
    De oly koporsót nem gyárt asztalos,
    Mely minket eltemet.
    Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
    Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
    S romolhatatlan erőnk árja zeng –
    Örök az élet bennünk!

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
    A lefojtott szó erősebb a jajnál.
    Nyílt szónál több az allegória,
    S a vértezett szív a vértezett karnál.
    A lefeszített rugó izmai
    Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
    Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
    Míg döngve visszapattan.

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
    Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
    Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
    Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
    Nem tagadom, jöhet még zord idő,
    Sok mindent nem lehet majd merni,
    Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
    Csak a szívünk fog verni.

    De magyarul fog verni!

  • Reményik Sándor: Ne szóljatok

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    Fojtsátok vissza lélekzetetek…
    Nézzétek: fa vagyok,
    Reszketnek rajtam a színes levelek.

    Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
    Életen túl, innen a halálon
    Még tartja őket valami csoda…
    Pedig elmúlt Halottak napja is,
    Mi most nem hull le, nem hull le soha,

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok, –
    Egy pillantás, egy sóhajtás elég:
    És lehullnak a legutolsó álmok,
    És meghalnak az utolsó mesék.

    Ne szóljatok és ne mozduljatok,
    Egy nesztelen lépést se tegyetek, –
    Mi most nem hull le, nem hull le soha,
    Hátha örökké tart ez a csoda,
    Hátha nem hullnak le a levelek…

    Kolozsvár, 1927

  • Reményik Sándor: Egymás helyett

    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem.
    Én végigálmodom az álmait,
    Ő végigéli az én életem.
    Ő helyettem is él, szenved, szeret,
    Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
    Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
    Én benne eltemetett vágyaim
    Hazajáró lobogását látom.
    De néha őt kísérti egy-egy álom:
    Mennybe törő és földbe temetett,
    Álom, amelynek folytatása
    Csak bennem, az én lelkemben lehet.
    Azt én nevelem, azt a gyökeret.
    Titkos virágként világra hozom,
    Nap felé fordítom a szirmait,
    S égre festem egy halvány hajnalon.
    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem,
    Barátságunkban épp ez a varázs.
    Én benne élem égig magamat,
    Ő bennem álmodja magát az égig.
    Ha találkozunk egy más csillagon:
    Szerepeinket talán kicserélik.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Reményik Sándor: Végrendelet

    Fáradtságom adom az esti árnynak,
    Színeimet vissza a szivárványnak.
    Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
    Mosolygásom az őszi verőfénynek.
    Sok sötét titkom rábízom a szélre,
    Semmit se várva és semmit se kérve.
    Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton,
    Kétségeim az örvényekbe szórom.
    A holtom után ne keressetek,
    Leszek sehol, – és mindenütt leszek.

  • Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél

    Magasságos,
    Te tudod: nehéz ez az apaság,
    Amit az én szegény vállamra tettél.
    Apja volnék, – és mégsem az vagyok.
    Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
    Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
    Anyja szemei s a Te szemeid,
    Istenem, a Te szemeid azok.
    Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
    Oly ismerősek, s oly idegenek…
    Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
    Mit tehettem érte?… mit tehetek?
    Én tanítottam fogni a szerszámot,
    Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
    Úgy félek: mi lesz?
    Most is ki tudja, merre kóborog,
    Tekintetétől tüzet fog a műhely,
    Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
    Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
    S azután is óvni a lépteit,
    Fel a templomig, Jeruzsálemig,
    Míg egyszer elmaradt…
    Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
    Borzolta szürkülő szakállamat,
    Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
    Komoly nyomot parányi rózsaujja.
    S most olyan más az útja…
    Vezetném és Ő vezet engemet.
    Csak azt tudom, a Te utadon jár,
    Magasságos,
    De ki tudja a Te ösvényedet?
    Te vagy az atyja, – én senki vagyok,
    Az Evangéliumban hallgatok,
    S hallgat rólam az Evangélium.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj!

    Reményik Sándornak

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    Kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    De fáradt nem vagyok,
    És bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    Vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    A szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    Az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    Amely ma szerteszét
    Elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    S azóta minden évszakújuláson
    Még-még újabbnak, ifiabbnak látom.
    És örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    Mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    A hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    Szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    Előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    Ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    Embernek, őznek örök anyaemlő:
    Vedlik és újul az emberi öltő,
    Meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Reményik Sándor: Add a kezed…

    Add a kezed, így szépen, csöndesen,
    Nyugodtan add.
    Síma, ragyogó tükör a szívünk,
    Nem vet hullámokat.
    Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
    A csóknak édes mérge
    Megmérgezné a nyugodalmunkat,
    Ha hozzánk érne.

    Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe’,
    Innen hova hághatna még a láb?
    E csönd, e béke: ez itten a csúcs —
    És nincs tovább.

    Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
    Mirtusz menyasszonyfőn;
    A mirtuszt édes, irigyled-e még
    Itt, e kopár tetőn?

    Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
    S a zuzmó tengve él,
    A lelkünket a nagy csend összehajtja,
    Mint két ágat a szél.

    Add a kezed, látod lemegy a nap;
    A nappal szembe
    Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
    Kezed kezembe.

    Add a kezed, egy percig tart csupán
    Ez az igézet —
    Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
    S több, mint az élet!

  • Reményik Sándor – Össze ne tévesszetek véle

    Sík Sándornak

    A verspillangó felrepült.
    Tágul a kék ég körülötte.
    Mint a báb: bámulok utána –
    Báb-életét szétfeszítette.

    A verspillangó felrepült,
    Engem üresen hagyott s holtan.
    Meg kell nyugodnom: nem szülője,
    Csak eszköze és burka voltam.

    Össze ne tévesszetek véle:
    Ő immáron a napsugáré.
    Hernyóformában, báb-alakban
    Én maradok a föld poráé.

    Misztikus vándor: megszáll engem,
    Csal, mintha magzatommá válna,
    Aztán gőggel lendíti szárnyát
    Egy fölényesebb, más világba.

    És mégis jó, hogy háza voltam,
    Egy darabig eszköze, őre –
    S jó a bábnak, ha néha-néha
    Hall egy virágtól hírt felőle.

    1936

  • Reményik Sándor – Magyarnak maradni

    Magyarnak maradni – bármi legyen sorsod –
    Hontalan élted meggörnyedve hordod.
    Ott ahol most erény a pokoli gazság,
    Ott, ahol számodra nincsen ma igazság,
    Magyarnak maradni – Testvér, az kiváltság!

    Magyarnak maradni rónán, bércen, völgyön,
    Szörnyű kínok között fetrengve a földön,
    Véres cafatokra – ha vernek is bottal –
    Bosszúért lihegve vicsorító foggal,
    Magyarnak maradni – ezer éves joggal!

    Magyarnak maradni, ha nincs is mit enned,
    Mindenhol megvetnek, nincsen hova menned.
    Minden hazafinak ha bitó lesz bére,
    S gúnyos kacagással – ha megölnek érte –
    Magyarnak maradni – akkor is megérte!

    Magyarnak maradni tűzzel, vízzel, vassal,
    Föltépett sebekkel, lelket maró jajjal.
    Meghajszolt dúvadként, vörös pokol mélyén,
    Avagy szabad földön, világ túlsó szélén,
    Magyarnak maradni – szent örökség révén.

    Magyarnak maradni, koldus bottal járva,
    Idegen népek közt boldogulást várva.
    Ha rongyos szegényen szíved marja kétség,
    Mert ha Nyugaton is ma még bűn és vétség
    Magyarnak maradni – Mégis csak dicsőség!

    Magyarnak maradni, ha támadnak orvul.
    Megsebzett lelkedből ezer könny is csordul
    A Hazától távol. Elhagyottan, árván,
    Sötét éjszakában magyar hajnalt várván,
    Magyarnak maradni – ha kell véred árán!

    Magyarnak maradni világ minden táján,
    Guruló arannyal ha kísért a sátán,
    Mikor a csábítás oly gyönyörű, mesés,
    És ha ellent állsz majd, sorsod a megvetés.
    Magyarnak maradni – igazi küldetés!

  • Reményik Sándor: Ha számbavetted…

    Ha számbavetted mind a vétkeid
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok-sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot!

    Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
    Mert végtelen a vétkeinknek száma
    S talán nem az a legölőbb csapás,
    Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

    A legsikoltóbb seb talán nem az,
    Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
    S tán az se, mit suttogva, hátmögött
    Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

    A legsikoltóbb, legégőbb sebek
    Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
    Mely indult jóakarat ösvényén
    És öntudatlan gúnyba tévedett.

    A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
    Indulnak egy elejtett szó nyomán,
    Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
    S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

    S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
    Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
    S virágoskertből sivataggá lesz,
    Mert azt az igét nem mondottuk ki.

    Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
    A léptünk rajta döngve áthaladt,
    Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
    És eltapostuk, mint egy bogarat.

    Oh végtelen a vétkeinknek száma,
    Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
    Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
    Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

    Ha számbavetted mind a vétkeid,
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok, sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot.