Címke: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Mikor ünnepet ül…

    Mikor ünnepet ül
    Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
    – Lehet gyászünnep is –
    Akit nagyon szeretsz,
    Akkor hozzá mehetsz,
    Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

    Akit szeretsz, annak
    Egész lelket áldozz,
    Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!
    Akit nagyon szeretsz:
    Ne kívánd a házikódba társul,
    Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
    Messze síkján néha hozzád társul.

    Örvendj, mikor járhatsz
    Bársony-puha karján
    Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
    Vagy ha hegytetőkön,
    Meredélyek felett
    Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Reményik Sándor: Csak egymáshoz

    Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
    Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden –
    Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
    És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

    Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
    Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra –
    Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
    S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

    Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
    De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt –
    Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
    Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Reményik Sándor: Jóakarat

    „Én jót akartam, – s minden rosszra
    vált…”
    Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
    Mellyel a szív magának ád halált,
    S önnön hajába markol szaggatón
    A kétségbeesés?!

    „Én jót akartam.
    Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
    Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
    S megindult alattam,
    Mint a horkanó paripa, vadul.
    Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
    Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
    Én jót akartam.”

    Mikor eljő az ítéletnek napja,
    A végső nap,
    S a maga jussát minden szív kikapja,
    Mikor a Bíró rátekint merőn:
    Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
    Egy hópehely a másik serpenyőn,
    Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
    Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
    Jóakarat – elég lesz ez a szó?…

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Reményik Sándor: A szépség próbája

    Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
    Mint aranyfelleg alkonyati égre.

    Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
    Örvényes, néma, feneketlen mélyről.

    A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!
    A könnycsepp igazolt és ragyogott.

    Úgy ragyogott, mint egy gyémántpecsét,
    Átragyogta a költő kételyét.

    A költeményen és a könnyön át
    A Szépség találta meg önmagát.

    1922. április 8., Hajós Ivánnénak

    Forrás: www.eternus.hu – Reményik Sándor versei

  • Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél

    Magasságos,
    Te tudod: nehéz ez az apaság,
    Amit az én szegény vállamra tettél.
    Apja volnék – és mégsem az vagyok.
    Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
    Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
    Anyja szemei s a Te szemeid,
    Istenem, a Te szemeid azok.
    Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
    Oly ismerősek, s oly idegenek…

    Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
    Mit tehettem érte?… mit tehetek?
    Én tanítottam fogni a szerszámot,
    Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
    Úgy félek: mi lesz?

    Most is ki tudja, merre kóborog,
    Tekintetétől tüzet fog a műhely,
    Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
    Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
    S azután is óvni a lépteit,
    Fel a templomig, Jeruzsálemig,
    Míg egyszer elmaradt…

    Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
    Borzolta szürkülő szakállamat,
    Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
    Komoly nyomot parányi rózsaujja.
    S most olyan más az útja…

    Vezetném és Ő vezet engemet.
    Csak azt tudom, a Te utadon jár,
    Magasságos,
    De ki tudja a Te ösvényedet?
    Te vagy az atyja – én senki vagyok,
    Az Evangéliumban hallgatok,
    S hallgat rólam az Evangélium.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Üres templomban

    Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
    Az üres templomba besurranok.
    Egy lélek, aki Istent látogat.
    A szentek komoly arca rámragyog.
    Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
    És mise sincs, se karinges papok,
    Az oltáron két öröklámpa ég,
    Az Istenemmel egyedül vagyok.

    A templom üres, a lelkem tele.
    Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
    Itt állok, szemben állok Ő vele
    S nem látja senki, hogy együtt vagyunk.
    Állok, térdte nem hajt a vágy hatalma
    Csak fürkészem a nagy Akaratot;
    Úgyis addig állok, míg Ő akarja
    S ha nem akarja: összeroskadok.

    Olyan végtelen áhitat fog el,
    Mintha erdőben néznék csillagot,
    Ahol az örök, ős csend ünnepel,
    Pedig – csupán egy templomban vagyok.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Fagyöngy

    Ha könny a gyöngy:
    A fagyöngyök az erdők könnyei,
    Parányi könnyek, mozdulatlanok,
    Fák sudarára fagyott sóhajok,
    Az erdő gyöngybe fagyott bánata,

    Élősködők, mint minden bánat,
    Amely az élet üterére támad
    És lassan, észrevétlen
    Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: A karácsonyfa megérkezik

    Mögötte elmaradt a nagyhavas,
    Mögötte elmaradt a rengeteg,
    A piacon most megállnak vele
    A nagy utat járt, csendes szekerek.

    Vizsgálgatják növését, termetét,
    Az emberek közt kézről-kézre jár.
    Az óriás lemetszett, csonka karja,
    A kis fenyőfa: karácsonyfa már.

    Csodálkozva tekintget szerteszét
    És fájón leheli ki illatát.
    Egyben ünnepre felszenteltnek is,
    Halálraszántnak is érzi magát.

  • Reményik Sándor: Emlékezés karácsonytalan advent idejére

    Későn és más lélekkel,
    „Holnap” holnaputánján
    Jutottam el szívedbe,
    Ady városa, Várad.

    Először ősz aranylott mindenütt,
    Másodszor csattogott a csalogány,
    S a hársfaillat áradt.

    Egy őszi s egy tavaszi adventem volt
    Falaid között, Várad.

    Én nem kerestem benned semmi mást,
    Csak enyhülést, csak gyógyulást.
    A gyógyulást nem adtad.

    Tán havasokat, tán tengereket
    Mulasztottam miattad.

    És mégse bánom, mégis sokat adtál:
    Új hangulatot, új barátokat,
    S valami rejtelmes nosztalgiát
    Utánad, mely örökre megmarad.

    Advent voltál az életemben, Várad,
    Adventje új élet ígéretének –
    S maradt mégis minden a réginek.

    Advent voltál az életemben, Várad,
    Advent, melynek nem jött karácsonya.
    De mégis jó volt Messiásra várni, –
    S édes az elmúlt advent illata.

    Kolozsvár, 1925. szeptember

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Az én békességem

    Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
    S szívembe egyszer az a béke szállna,
    Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: –
    Előbb elzárnám a láda fiába.
    Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
    Trónolnék vele a világ felett.
    Nagy-óvatosan körültapogatnám:
    Hogy hát igazán, igazán nem álom?
    Nem riasztja el első mozdulásom?

    De aztán végigvinném a világon:
    Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
    Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
    Itt, itt van mindennek a megoldása,
    Szűnjön szívetek szüntetlen sírása!

    És elrendeznék mindent olyan szépen:
    Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

    Forrás: Szeretem a verseket