Címke: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Benéz a havas

    Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
    A nagypiacról tisztán látható,
    Amint a Monostor-utat bezárja.
    Most úgy érzem: ott vége a világnak.
    Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
    Úgy gondolok, mint mesés más-világra.

    Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
    Öreg fején már megmozdult a hó,
    Tövében vadul árad a Szamos
    A Szamos, ez az egyetlen folyó.
    A Szamos, ez a megfordított Léthe…
    Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
    Az felejteni nem tud sohasem.

    Túl a gyalui havas hegyeken
    Hiszen – kékek a budai hegyek,
    Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
    De nincsen mégsem olyan alkonyat
    Sehol a földön, mint a Szamosparton.
    S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Reményik Sándor: Hallgat

    Hallgat.
    Hallgat néha hosszú órákon át.
    Akár a kő.
    Akár a fa.
    Akár a hó.
    Akár a hóvirág.
    Hallgat.
    Én e hallgatás irígye vagyok.
    Bár nyugtalanít ez a hallgatás
    Néha.
    Mert hátha befelenőtt panaszok,
    Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
    Fínom kéreggel fedezett sebek,
    Alíg kinyílt apró virágfejek,
    Szorongó, örök, nagy – nagy aggodalmak
    Lappanganak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
    Én azt hiszem, hogy ismerem.
    És mégse ismerem.
    És ma sem tudom, miért hallgat,
    Csak e hallgatás irígye vagyok.
    Azután szégyellem,
    Jaj, nagyon szégyellem,
    Mindíg, amikor szemben ül velem,
    Fecsegésben szétszórom magamat,
    Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
    Aprópénzként elszórtam magamat.
    Ő ült, és hallgatott,
    S mint foghatatlan súlyt
    Éreztem lelkében az aranyat.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: Örök szerelem

    Egy bükk és egy fenyő.
    Úgy összeforrtak ők,
    ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
    egymást halálig híven szeretők.

    A bükk a nő,
    a fenyő tán a férfi.
    Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
    ölelő karjaival átaléri.

    Úgy látszik, mintha reáomlana,
    pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
    S övezi csendes napfény-glória
    a vihar ellenébe szegülőket.

    Így öregedtek meg:
    egy örök ölelésben.
    Ölelkeznek a törzsek, koronák,
    ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

    Mikor kezdődött ez az ölelés?
    Ez volt a növekedésük célja, iránya?
    Egymáshoz simult itt már hajdanán
    két Isten ültette pici palánta?

    S ahogy a törzsük hatalmasodott:
    úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
    törzsüket bronzzal ötvözte körül
    a felkelő és lemenő nap.

    E mozdulatlan, néma szerelem
    a jót s a rosszat most is együtt állja.
    S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
    az emberbőrbe bújt Halál kaszája.

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: A lélek él

    Imre József kedves bátyámnak,
    igaz tisztelettel

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    A lélek él: betűben, színben, fában,
    Hullámos hangban és merev márványban,
    Száz változáson át –
    Amíg meg nem tagadja önmagát.

    A lélek él, és munkál csendesen,
    Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
    De amit alkot: nem szól a világnak;
    Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    Forrás:

  • Reményik Sándor: Erdély magyarjaihoz (1918 őszén)

    Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
    Idők lavináját ernyedt karok
    Ha többé fel nem tartják!
    De mi simuljunk össze, magyarok!
    Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
    Egy titkos társaság legyünk!
    Kivándorolni, elbujdosni – nem!
    Mi innen nem megyünk!

    Nagy szalmatüzek lángjából marad
    Szívünkben egy marék izzó parázs –
    Égő világoknál ezerszer izzóbb,
    És izzóbb nála nem lesz semmi más.
    Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
    Egy néma jelszót kikopogtatunk,
    Mint jeladást a Katakombák mélyén:
    Magyarok maradunk!

    Idők mélyén vajúdhat sok halál,
    Sok minden meglehet,
    De oly koporsót nem gyárt asztalos,
    Mely minket eltemet.
    Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
    Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
    S romolhatatlan erőnk árja zeng –
    Örök az élet bennünk!

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
    A lefojtott szó erősebb a jajnál.
    Nyílt szónál több az allegória,
    S a vértezett szív a vértezett karnál.
    A lefeszített rugó izmai
    Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
    Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
    Míg döngve visszapattan.

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
    Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
    Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
    Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
    Nem tagadom, jöhet még zord idő,
    Sok mindent nem lehet majd merni,
    Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
    Csak a szívünk fog verni.

    De magyarul fog verni!

  • Reményik Sándor: Egymás helyett

    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem.
    Én végigálmodom az álmait,
    Ő végigéli az én életem.
    Ő helyettem is él, szenved, szeret,
    Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
    Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
    Én benne eltemetett vágyaim
    Hazajáró lobogását látom.
    De néha őt kísérti egy-egy álom:
    Mennybe törő és földbe temetett,
    Álom, amelynek folytatása
    Csak bennem, az én lelkemben lehet.
    Azt én nevelem, azt a gyökeret.
    Titkos virágként világra hozom,
    Nap felé fordítom a szirmait,
    S égre festem egy halvány hajnalon.
    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem,
    Barátságunkban épp ez a varázs.
    Én benne élem égig magamat,
    Ő bennem álmodja magát az égig.
    Ha találkozunk egy más csillagon:
    Szerepeinket talán kicserélik.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Reményik Sándor: Végrendelet

    Fáradtságom adom az esti árnynak,
    Színeimet vissza a szivárványnak.
    Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
    Mosolygásom az őszi verőfénynek.
    Sok sötét titkom rábízom a szélre,
    Semmit se várva és semmit se kérve.
    Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton,
    Kétségeim az örvényekbe szórom.
    A holtom után ne keressetek,
    Leszek sehol, – és mindenütt leszek.

  • Reményik Sándor: Add a kezed…

    Add a kezed, így szépen, csöndesen,
    Nyugodtan add.
    Síma, ragyogó tükör a szívünk,
    Nem vet hullámokat.
    Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
    A csóknak édes mérge
    Megmérgezné a nyugodalmunkat,
    Ha hozzánk érne.

    Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe’,
    Innen hova hághatna még a láb?
    E csönd, e béke: ez itten a csúcs —
    És nincs tovább.

    Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
    Mirtusz menyasszonyfőn;
    A mirtuszt édes, irigyled-e még
    Itt, e kopár tetőn?

    Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
    S a zuzmó tengve él,
    A lelkünket a nagy csend összehajtja,
    Mint két ágat a szél.

    Add a kezed, látod lemegy a nap;
    A nappal szembe
    Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
    Kezed kezembe.

    Add a kezed, egy percig tart csupán
    Ez az igézet —
    Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
    S több, mint az élet!

  • Reményik Sándor: Össze ne tévesszetek véle

    Sík Sándornak

    A verspillangó felrepült.
    Tágul a kék ég körülötte.
    Mint a báb: bámulok utána –
    Báb-életét szétfeszítette.

    A verspillangó felrepült,
    Engem üresen hagyott s holtan.
    Meg kell nyugodnom: nem szülője,
    Csak eszköze és burka voltam.

    Össze ne tévesszetek véle:
    Ő immáron a napsugáré.
    Hernyóformában, báb-alakban
    Én maradok a föld poráé.

    Misztikus vándor: megszáll engem,
    Csal, mintha magzatommá válna,
    Aztán gőggel lendíti szárnyát
    Egy fölényesebb, más világba.

    És mégis jó, hogy háza voltam,
    Egy darabig eszköze, őre –
    S jó a bábnak, ha néha-néha
    Hall egy virágtól hírt felőle.

    1936

  • Reményik Sándor: Magyarnak maradni

    Magyarnak maradni – bármi legyen sorsod –
    Hontalan élted meggörnyedve hordod.
    Ott ahol most erény a pokoli gazság,
    Ott, ahol számodra nincsen ma igazság,
    Magyarnak maradni – Testvér, az kiváltság!

    Magyarnak maradni rónán, bércen, völgyön,
    Szörnyű kínok között fetrengve a földön,
    Véres cafatokra – ha vernek is bottal –
    Bosszúért lihegve vicsorító foggal,
    Magyarnak maradni – ezer éves joggal!

    Magyarnak maradni, ha nincs is mit enned,
    Mindenhol megvetnek, nincsen hova menned.
    Minden hazafinak ha bitó lesz bére,
    S gúnyos kacagással – ha megölnek érte –
    Magyarnak maradni – akkor is megérte!

    Magyarnak maradni tűzzel, vízzel, vassal,
    Föltépett sebekkel, lelket maró jajjal.
    Meghajszolt dúvadként, vörös pokol mélyén,
    Avagy szabad földön, világ túlsó szélén,
    Magyarnak maradni – szent örökség révén.

    Magyarnak maradni, koldus bottal járva,
    Idegen népek közt boldogulást várva.
    Ha rongyos szegényen szíved marja kétség,
    Mert ha Nyugaton is ma még bűn és vétség
    Magyarnak maradni – Mégis csak dicsőség!

    Magyarnak maradni, ha támadnak orvul.
    Megsebzett lelkedből ezer könny is csordul
    A Hazától távol. Elhagyottan, árván,
    Sötét éjszakában magyar hajnalt várván,
    Magyarnak maradni – ha kell véred árán!

    Magyarnak maradni világ minden táján,
    Guruló arannyal ha kísért a sátán,
    Mikor a csábítás oly gyönyörű, mesés,
    És ha ellent állsz majd, sorsod a megvetés.
    Magyarnak maradni – igazi küldetés!