Kegyetlen Adonáj!
Gyönyört lelő szolgád gyötrelmiben.
Undok fekélyektől borítva,
Itt vergődöm, vonaglom a szeméten,
És átkozom a méhet, mely fogant,
A napot, a melyen hirűl vivék
Apámnak, hogy fiat szült felesége,
A térdet, mely gyöngéden ringatott,
S mely meg nem fojta rögtön, a kezet.
Mindenki elhagy, vádol és gunyol.
Ti is, ti is, barátim!… Óh, tudom,
Ártatlant érjen bár, a szenvedés
Mindig a bűn szinében jelenik meg.
Fájdalmimat s fogyatkozásimat
Óh, vajha meg lehetne mérlegelni!
Óh, vajha a világ tudtára adnád,
Hogy ártatlan, vétektől ment vagyok!
Tudom, előtted nincsen igaz ember;
De a világ előtt én az valék.
Vaknak szeme, sántának lába voltam.
Jót tettem és most gonosz az eredmény.
Valaha szánakoztam a szegényen,
És engem, íme, nem szán senkisem!
Vetekszem mostan Adonájjal.
A kinek gondja úgy sincsen reánk.
Megkárosítjuk-é, ha vétkezünk,
S ha jót cselekszünk, használunk-e néki?…
Gonoszságunk az embereknek árt csak,
S igazságunk nekik használ csupán.
És mégis a szerencse
Hiába mosolyog bolondra:
Örömben élni a bölcs tud csupán.
Az ezüst érnek kezdete vagyon;
De hol található a bölcseség?…
Ennek becsét nem tudja a világ,
S a gazdagok, nagyok földjén sehol sincs.
A mélység szól: nincs bennem! – és a tenger
Azt mondja: nincs itt! – Van-e, a ki látta?
Gyöngyökhe’, szárdonixho’ nem hasonlit
S nem mérhető ofíri sárarannyal.
Nem rejti azt magában India;
A drágakőnél ritkább, becsesebb
S zafir- s topázért nem cserélhető el.
Vész és halál szólt: hallottuk hirét!
Utját s helyét azonban egyedül
A lélek tudja; ez mondhatja meg csak:
Az Úr félelme, ez a bölcseség,
S távozni a gonosztul: értelem!
Az Úr félelme!… Mit használt nekem!
Nincs Adonájban részvét, irgalom.
Nem büntet és nem áld érdem szerint.
Mert a csalánhoz nem nyúl senkisem,
De a rózsát bezzeg mindenki tépi!
Utálatos lét, hát ide jutottam,
Hogy most durván kiköpnek én előttem,
Kik dicsőségem hirdetői voltak!…
Ki adja nékem a halál nyugalmát?
Porból van és nem érczből gyönge testem,
S nem a kövek szilárdsága erőm.
Keserü jajgatásra vál’ türelmem:
A ki elkezdte, sujtson agyon engem!
Hogy elmult tőlem az öröm-pohár!
Sírásra változott, hajh, cziterám,
S vig énekem a zokogók szavára!
Mi hát az üdv? Virág, mely peczre nyílik
S el lesz taposva, ha lehullt a földre.
Mi hát az élet?… Árny, melynek növése
Az éjszaka közelgését jelenti.
Mi hát az ember?… Állat, ki dologra
Van e világon, mint igás barom.
Tűr, fárad, izzad, árnyékot keres.
S lankadtan alig várja, mint a szolga,
Hogy mikor dőlhet már le az alomra!
S mégis, mit jajgatok, mit sírok itten!…
Adonáj jobban tudja, mit mivel.
Hol voltam én, a por s porrá leendő,
Midőn a földnek sarkait lerakta
S föléje az ég boltját kifeszíté!…
Midőn irányt adott a folyamoknak
S a szelek útját meghatározá!
Mit tudom én, végzése mire jó,
S midőn igy sujt, nem emel-é magához!…
Szünj’ meg zihálni, lázongó kebel:
Az Isten adta, Isten vette el!
Forrás: Magyarul Bábelben
