Címke: rónay györgy

  • Alphonse de Lamartine – A tó

    (Rónay György fordítása)

    Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
    az örök éjen át sodródva szüntelen,
    soha nem vethetünk az óceán időbe
    horgonyt egy percre sem?

    Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
    azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
    s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
    hol ő pihent tavaly.

    Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
    megtépett mellükön így porlott szét az ár,
    s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
    áldott lábainál.

    Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
    s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
    csupán a dallamos hab énekébe olvadt
    evezőcsobogás.

    S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
    s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
    a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
    így rebben föl a szó:

    „Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
    ó, ti se múljatok!
    Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
    e tündöklő napok!

    Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
    nyomorult szív remeg:
    azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
    a boldog lelkeket.

    Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
    Száll az idő velünk.
    Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
    széttépi éjjelünk.

    Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
    mámorral, míg vagyunk!
    Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
    elszáll, s mi meghalunk!”

    Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
    midőn elöntenek a mámor habjai,
    épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
    mint a gyász napjai?

    Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
    Örökre elmerült? Egészen elveszett?
    Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
    e boldog perceket?

    Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
    mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
    Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
    mit elraboltatok?

    Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
    Időtlen élet és újton-új ifjúság:
    Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
    emlékét legalább.

    Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
    szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
    fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
    függő szirtek fokán.

    A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
    a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
    s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
    fehéren imbolyog.

    Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
    s illattal ittasult balzsamos levegőd,
    és minden látomás, minden hang és lehellet
    vallja: „Szerettek ők!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rónay György – Hat vers a Korintusiakhoz, 2.

    Magad helyett
    az egész világot
    kell szeretned…

    Magad maradsz maholnap, oly magad,
    s úgy hullnak el mellőled a barátok,
    hogy az élőknél közelebb találod
    magadhoz néha már a holtakat,
    kik némán őrzik lent a holt nyarak
    közös reményét, míg te zord magányod
    rideg telében meddőn múlni látod
    a napokat, havakat, holdakat: –
    rabságod őre, lassankint belátod,
    hogy magad helyett az egész világot
    kell szeretned, s csak úgy leszel szabad,
    ha egy helyett milliók rabja vagy,
    s elveszve bennük, önkéntes halálod
    áldozata lesz a föltámadásod.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rónay György – Fiamhoz

    Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.

    Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón
    tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.
    De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

    Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
    konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier,
    ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,
    aljasságodban légy rettenthetetlen,
    ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg soha senkivel,
    s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

    De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
    vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
    szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
    vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,
    kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben,
    s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

    Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.
    Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

    Utóirat

    Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok
    szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,
    és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,
    és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.

    Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:
    de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;
    s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:
    utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.
    Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.
    Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rónay György: Advent első vasárnapja

    Amikor a fák gyümölcsöt
    teremnek,
    tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
    Tűzre dobhatsz, Kertész,
    mert nem terem meg
    korcs ágaimon más, mint a halál?

    Amikor jelek lepik el a mennyet,
    álmunkból kelni itt az óra már.
    De ha hozzám jössz,
    pedig megüzented,
    angyalod mégis álomban talál.

    Meg akartál rajtam teremni,
    rossz fán;
    Nem voltál rest
    naponta jönni hozzám.
    Ajtóm bezártam. Ágam levetett.

    Éjszakámból feléd fordítom orcám:
    boríts be, Bőség!
    Irgalom, hajolj rám!
    Szüless meg a szívemben, Szeretet!

    Forrás: szeretem a verseket

  • Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac – II. felvonás, 8. jelenet

    (fordította: Rónay György)

    Nos, hát mit tegyek? Tán pártfogót keressek valahol,
    Hogy kapzsi szájjal rátapadva jól,
    Mint élőfához a kúszó növény:
    Nap-nap után zsírját kiszívjam én,
    S ne ön-erőmből menjek föl, de gazság
    Segítsen és kapaszkodó ravaszság?
    Nem, köszönöm! — Vagy a piacra álljak
    S a bankároknak verset dedikáljak,
    Mint annyi más? Ugrándozzak vígan
    Miniszterek előszobáiban,
    Nevettetvén Ő excellenciáját,
    Amíg fanyar mosolyra vonja száját?
    Talán beteggé dőzsöljem magam?
    Bókoljak, míg megfájdul a nyakam
    És piszkos lesz a térdem? Szép szemet
    Vágván örökké, a gerincemet
    Puhítsam folyvást? Símogassak kecskét
    A jobb kezemmel s káposztafejecskét
    Öntözzek a balommal? — Köszönöm!

    Dicsérjek mást, mert bőven visszajön
    A másra szórt hízelgés? Legyek, gőggel tele,
    Egy ici-pici körnek apró nagy embere?
    Ha nincs elöl hely, surranjak be hátul?
    Hajózzam a ritornell tengerén,
    S kapjon szelet vitorlám, a szerény,
    Ájuldozó agg hölgyek sóhajátul?
    Nem, köszönöm! — A könyvárust fizessem,
    Hogy verskötetkém kinyomatni tessen?
    Nem, köszönöm! — Avagy tán holmi vad
    Korhely buták közt, kik zsinatjukat
    Csapszékben tartják, én legyek a pápa?
    Nem, köszönöm! — Egyetlen gyönge, kába
    Szonettel menjek tányérozni hírt?
    Talentumot ne lássak soha másban,
    Csak a hülyékben? Égjek forró lázban,
    Hogy rólam Iksz vagy Ypszilon mit írt?
    Számítsak, féljek, kunyoráljak, sírjak,
    És ahelyett, hogy egy jó verset írjak,
    Menjek vizitbe mélán, hogy egypár ostoba
    Esetleg rám szavazzon? Nem, nem, nem, nem, soha!

    Más kell nekem?… A hegy-völgy, a vadon,
    Ahol bolyongok vígan, szabadon!
    Édes magány, ahol kedvemre élek,
    Dalolgatok, ábrándozom, remélek…
    Fejembe vágva tollas süvegem
    Kalandozom, ha úgy tetszik nekem…
    Egy semmiségért véres harcra szállok,
    Verekszem érte, vagy — verset csinálok!
    Fantáziám a holdban egyet fordul,
    És könyvet írok róla, semmi másért,
    Csak a bolondos, kedves utazásért!
    Azt írom csak, ami szívemből csordul,
    És így szólok magamhoz: Légy szerény!
    Elégedjél meg a gyümölccsel, fával,
    Magad ültette rózsa illatával,
    Mely ott lebeg kis kertecskéd terén!
    Ha van nagy ritkán diadalban részem,
    Azt én vívtam ki, az enyém egészen,
    Cézárnak abból mitsem adok át,
    És büszkén hordom tettem tudatát!
    Egy szóval: csúszó inda-szerepet
    Nem vállalok halálomig!… Lehet:
    Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem,
    De egyedül növök, ha már magasra nem!

  • Rónay György: Talán

    Szerb Antalnak

    Csöndet? Magányt? Már azt se. Mi volna még
    kedvedre? Semmi. Hallgatod úntan a
    vak éjszakát. Dadog s elalszik.
    Egykor erős, doboló dalokkal
    zengett füledbe. Végtelen útjain
    forrás fakadt: a líra zuhogva, bő
    tüzekkel ömlő áradása.

    Hagyd csak! Elúntam a vallomást is.
    Csalódtál volna? Nem. Hanem ismered
    az „életet”. Se titka, se ingere.
    Jelzők, rímek? A nyűtt világ mint
    képlet, üres vonalakkal, egy-két
    számmal megoldott ócska egyenlet ing
    előtted. „Inter arma silent Musae”…
    Hallgass. Ne mentegesd magad. Ürügy kell?
    Gyáva! Kopár vagy, akár az őszi,
    kifosztott fák! Majd egyszer, igen, talán,
    megjönnek eltűnt szárnyasaid, vadul
    dalolva, szétrepedt torokkal,
    tán arámul, csak az isteneknek!

    Forrás: Magyar Kurír