Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!
Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb,
Disztichonos versben írom e szép sorokat.
Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott,
Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
Nemzetem és a világ mestereit tanulom.
Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld:
Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű!
Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,
Lelkem vára aként épül a csend közepett.
Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel.
Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.
Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből,
És a barátságból, lengenek ím körülem.
Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,
Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék,
Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják,
S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.
Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba,
Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.
Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,
Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem.
Természet s lángész szemlélete érleli bennem
Azt a magot, melyből még aratand a hazám.
Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője,
Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints.
Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban,
Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?
Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.
Forrás: MEK
