és jött az este.
hűvös teste köré
mélykék brokátot
csavart, mire
előző éjjel
kedvtelésből fénylő
csillagokat varrt
karcsú nyakán
holdfényből
szőtt selyem,
lágy és rebbenő,
s mint leány,
kiből férfi láttán
születik a nő,
párduc módra
nyújtózott
a sóvár Hold előtt.
… és jött a hajnal,
hajában fénnyel,
vöröslő arannyal…
s az este a mohó
szemeket már
a tegnapban kereste.
Forrás: Lélektől lélekig
A világ néha gömbölyű, elfér a kezedben,
Szikrázóan gyönyörű gyémánt az egekben.
Fel-feldobott üveggolyó, kékre festett márvány,
Felhőcsipkés ragyogásban tündöklő szivárvány.
A világ néha ordító, farkasfogú rémség,
Ki nem mondott gondolatban benne rekedt kétség.
Szertefoszló tünde álom, vérszomjas valóság,
Műmosolyba becsomagolt látványos hazugság.
A világ néha egyszerű, néha túl bonyolult,
A szív nem felejti el, mit a tegnaptól tanult.
Ma brokát borul bús lélekre súlyos-feketén,
Fellebbenti könnyű szellő egy új nap reggelén.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Hangod ma úgy jött át az éteren,
Mint nyugodtan áradó, lassú folyó.
Belemerítkeztem, s hagytam,
hadd járjon át hús hullámként a jó.
Nem várt nyugalmadba kapaszkodva
Hullott le rólam lelkem rozsdás lánca,
S én ernyedten, hálásan hallgattalak,
A feloldozásra várva.
Nem volt rá szükség, hangod elárult.
S én úgy szerettelek, mint ájult
Nyári mező az életet adó esőt,
Mint félholt aléltan tikkadó füvek.
Ma csak ennyiért,
Ma a hangodért szerettelek.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.
Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.
Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.
Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.
Míg az ember apró vágyakkal él,
megbékél korral, idővel és csenddel,
esőcseppet, s nem óceánt remél –
tenyerében elférhet a tenger.
Forrás: Szeretem a verseket
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
talpam alá éles kövek görögnek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek – minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni – emberül.
Forrás: Lélektől lélekig
Arcán színes festék,
Fejére mókás kalap kerül.
Szája mosolyra áll,
Ám szemében mély bánat ül.
Kacagva bolondoz,
Esténként a vidámat játssza.
A szívében fájdalom,
Régóta csak a magány a társa.
Ül az öltözőben,
Szeméből ezerszín könny csorog.
Boldogság az arcán,
De törődött lelke felzokog.
Sír benne az Ember,
A maszk nélküli, ám hazug való.
S bár játék az élet,
A porond sóhaja hallható.
Már várja a manézs,
A csillogás, a szikrázó fények.
A bohóc öltözik,
S letörli arcáról a könnyet.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszer elmennék a világ végére.
Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
Ülni a szélére. Megnézném, milyen
Onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
Vagy egy másik világból megjön
Rá a felelet. Elvégre meglehet,
A világ vége csak egy másik kezdet.
Talán egy híd is vezet oda át.
Már látom, ahogy sok óriásplakát
Hirdeti: „Last minute ajánlat, vissza
Nem térő alkalom, megnézheti
– Most akciós áron – mi van odaát,
A másik oldalon!” Ha a hídon túl
Nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
Révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
De maradnék néhány röpke órára,
S kipróbálnám, milyen egy másik
Világból fütyülni erre a világra.
