Csacsog, fecseg, de nem tör csendet,
Szellők alusznak a habon.
Csak néha-néha loccsan egyet,
Szelíden, lágyan, altatón.
Nem mímel szilajkodva tengert,
Felülkerült, mi benne jó,
Az éj csendjében gőgje szenderg,
S igaz valóját adja: – tó.
Elsimult, hogy a hold sugára
Tajtékon meg ne botlanék,
Baj vón’ az alvó halacskákra,
Ha háborogna a fenék.
Ha fölszáguldna rajt’ a hullám,
A halász nem fogna halat –
Enyelg a hab s a sásba bújván
Csókolgatja a partokat.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
