Címke: Solymos Ida

  • Solymos Ida: Tereptan

    I.

    Ravatalomról mikor leszöktem
    deszkakemény tüdőm kitenni,
    bütyköltem pumpát, fújtatót,
    loholtam lángot, rongyosat enni,
    szappanhad, képszög, mogyoró,
    papsajt, olajbogyó – mikor mi jött –
    esztendeim zúzmarája fölött.

    II.

    Amit szereztem, az enyém.
    Kit nekem szültek, NEM ADOM

    kabátom, fácános mezőm, tutajom –
    NEM ADOM

    Szemébe göngyölt.
    Szanaszét szállat;
    NEM ADOM

    Szereztet (szerzett!) magamhoz szárnyat.
    A levegőben igényelt ágyat.
    Ott lakom.

    (adhatom?) NEM ADOM

    III.

    Törzsemet (roncsot!) hátáról koloncot
    le akarom s letagadom.
    Hogy én: cementzsák, salakdomb?
    egy frászt!
    netán galóca, kukucska sámán?
    egy ólra redukált gügye manóka?
    foszlott kokárda?
    Ne nem.
    Szabályosan szakadjak ronggyá,
    mésszé tiporttá,
    de.

    IV.

    Amit szereztem, elvesztem.
    Kit nékem szültek —? —
    vihetik.

    A levegőben jussolt ágyat,
    göngyöleget, lecsatolt szárnyat
    köszönettel —
    „három darab”
    Két pint vizet, fácánjaim és tutajom
    ezennel visszajuttatom.

    No vigyék.
    „A zászló marad.”

    Forrás: Solymos Ida – Esküminta

  • Solymos Ida: Gótika

    Szavaid medre, árama!
    rajt ringatózom, csónakázom.
    Nem gondolok reád soha.
    Te lettél a foglalkozásom.

    Forrás: Solymos Ida – Esküminta

  • Solymos Ida: Esküminta

    Két ujjam álmában is lássa,
    ne higgye: nálam jobban bárki
    semminemű ínségében
    holtáiglan-elfogytomiglan
    csak véle-érte-őt.

    Semminő viszontagságában
    soha-soha és mindörökké
    el nem hagyom,
    s érte szólalok, ha ellene.

    Semmi-vétkű viszontagságától
    szemhéjam alatt óceán,
    lábam szárcsontja megrepedt,
    nem kondulhattam utcájában.
    Havat befénylő ablakát
    hajam be nem sötétítette.

    Viszontagságában soha.
    Isten engem úgy –
    inkább csak őt.
    Nem segél föl, nem segél föl,
    hétrojtú ínség ki-betér.

    Csak egyképpen szólalhatok:
    holtáiglan fölsegéli,
    fogytomiglan eleresztett.
    Isten rajtam úgy segélhet,
    ha őt.

    Forrás: Solymos Ida – Esküminta

  • Solymos Ida: Ki vagy te?

    Nem látszat de elszánt reményem:
    kikerülhetlek észrevétlen
    hogy talpig izgalomba fagyva
    lehess tieid férje, apja

    Én meg majd hosszan eltűnődöm:
    deklarált szerelmed miféle,
    mért kellett fekete meződön
    kapaszkodnom egy rongy kötélre,
    sztratoszféra fölött a felhő-
    csomókba térdig tekeredve,
    mért kellett az eszetveszejtő
    magasban mászkálnom. Ki vagy te?

    Nem szedlek szét, össze se raklak.
    Inkarnált hős, ősi alakzat,
    áhítat felhőkarcolója,
    botolj meg kilenc sorompómba…
    azt el nem győzöd, bízhatom;
    és csapóajtó, pince, padlás
    zokogásod nem sokszorozzák.

    Ha föltápászkodnál? Kilépsz.
    Kezedet – vonókönnyű kéz –
    trisztáni arcod, homlokod
    esküre felmutathatod.

    Forrás: Solymos Ida – Esküminta

  • Solymos Ida: Négysoros

    A szemedet, a szemedet,
    fáival zsongó ligetet

    • vad madarakkal van teli –
    • jobb volna elfeljteni.

    Forrás: Solymos Ida – Esküminta

  • Solymos Ida: Régi költő följegyzéseiből

    Berzsenyi Dániel szellemének

    Az út porral vagy sárral…
    Portánkhoz pallón által
    postás-kisbíró lábal,
    kezében paksaméta,
    pecsét billegne róla,
    zsinegje vastag bogja
    várná, kezem kibontsa.

    Egy paksaméta versed
    kezembe adja lelked;
    e világmélyi csendben
    tanulnám türelemmel
    s mit enged szó, szemérem,
    írnám vélekedésem;
    s mi vezérelt, e szándék,
    talán hasznodra válnék.

    Kiküzdött szó, növekvő élet,
    fölserdült nyáj: aklokba széled –
    karámban is a gondolatnak
    ereje rosszat jóra zargat.

    S az éveket legyűrve-várva,
    meghívnálak egy délutánra
    új sonkára, hegyünk borára,
    őszutói dércsillogásba.

    Befognék. Tempósan kocognánk.
    A vaspályán toporognánk.
    (Általán csöndes állomásunk
    ünnepi indóházzá másult…)

    Megnéznénk egymást. Arc és forma,
    akár ha véső véste volna:
    szemnél, homloknál mélyre árkolt
    pergamenje sűrűn rovátkolt;

    országnak dolga méretezte
    ilyen keményre, sebhelyesre.
    Szemed bogara tán parázsból?
    mindőnk jövője benne lángol.



    🪶 Kategóriák: Solymos Ida versei, Berzsenyi Dániel ihlette versek, klasszikus magyar költészet reflexiói
    🔖 Forrásmegjelölés: saját gépelés alapján

  • Solymos Ida: Álom Van Goghgal

    Az őrült, ki levágta jobbfülét,
    az emlékezet lomtárába zárva
    alszik, megébred, olykoron kilép
    és visszakémlel lezárt századába –

    vagy kék-sárga csíkokat hasogat
    az ázó-fázó négy-öt kerti ágyra.
    Azt hiszem, elbújnak a madarak,
    mióta ott csatangol rémes árnya.

    A rongált század horpadt közepén
    lapul, ki tudja: nincs várnivalója.
    Őrült esőkkel bezuhan a tél –

    nyarát nem hozza semmilábú gólya.
    Halna, ha tudna. Késik a remény.
    Csírázik, krumpli pincék fenekén.


    Forrás: Solymos Ida: Esküminta

  • Solymos Ida: Beethoven: V. op. 67. c-moll

    (Az Ötödik)

    Az Ötödik.
    Hányadszor hallom?
    esztendőkben számoltatik.
    (S hányadszor hallja az a férfi?)
    Zene, zene, mindenki érti,
    nyitja, amíg élet az élet,
    nyitja a szív ablakait.

    Már földereng: a messziben
    sorsok a sorsig menetelnek.
    Kopog a frontra indulók bakancsa,
    ott a semmibe-zarándok
    fejek csoportja visszanéz.

    (Az önmagukba hinni jók
    tipegnek boldog éjszakákban,
    lábuk alatt a vélt, tudott, nem változó fűvel, virággal.)

    S ki komolyodnék már korához,
    s magamagáig nőve – térdel
    maga-ásott gödre fölött.
    Árnyékát egy tócsa fényben
    szemléli, mint eleven mását:
    bukfenceit veti a véglet;
    Fújkál a szél, legyek alázzák,
    szakad a szó, széthull a képlet.

    Oly hirtelen nőtt tagjai
    lelógnak róla, nincs helyük.
    A menetelők oszlopa
    beléjük botlik mindenütt.
    (Ez az ülve-menetelés
    pernyét hint és töbröket üt.)

    felleg-tetőivel az ég
    ropog és fúvat harsonát.
    Peremén, féktelen kocsis,
    az őrült hajtja hintaját;
    hajszolja, nem tudni, kit is,
    önnön magát, valaki mást?
    vagy azt, akit a képzelet
    arcába írt?

    Fénytükrözése

    s a polárfény is őt idézte,
    s emlékeiből visszajárt.
    Akkor tetőtlen volt az ég
    és felhőtlen az ifjúság.

    Elhagyva fedezékeit,
    szakad a est, gödörbe fordul.

    (Dög az az angyal, nem segít,
    nem tud a megtántorodottról.)

    Itt vonszolják a végtelen
    lehetőt véges halálig
    és ő hátadon ropja el egy más élet teóriáit.
    A soha-megelégedés
    páráll, dagad és fölzsarátol:
    elbukva föltámadni és
    rugaszkodni a pusztulástól.


    Gordonkahang. Szemüveges fej.
    Keskeny vállat takar a frakk.
    Átlátszó ujjak (boltba kegyszer…)
    hangszert, vonót úgy tartanak,
    hogy idegpályáin kíséred,
    mert látható lesz élete
    test és hangsor együttesének
    míg álmodásod írja le.

    Vékony a csönd. Figyel, fülel,
    Folyók után szalad a dallam.
    A kapott furnér-székeken
    gondolja ki-ki a magáét
    és fölszárnyalhat a fénytelen
    gondjaival a gyermek-árnyék.


    Magamba el nem bújhatok.

    A fenséges hurcolja itt
    lábán a vizeket, mezőket
    s veri cirkuszi sátrait.
    Hírét viszi: tüzek esőznek,
    Köpenye kéken sistereg.
    Látni magosba készülését.
    Szálltában látja a sereg
    ó átvilágított sötétség!
    Védi egyetlen létedet,
    utadat idegen halálhoz.
    Törvényének érvényt szerez:
    győzhetetlen harcoknak áldozz!


    Megint kürtök. Utak a sorshoz
    kövön, mező, és tengeren
    s mi itt, az együvé toborzott
    élők (felébe-süketen)
    előcibált, krajcáros premisszák
    okosai ápoltjai –
    mozdulatunk feküdj és hapták.
    és fenn a kékség szárnyai.

    Mindenki sorsa a te voltod.
    Nyakadban ez medáliád.
    A győztest is, meg a veszendőt
    egyként illesse hódolat,
    hisz ön-sorsához, íme, felnőtt.

    Vacogsz a test burka alatt?
    Törvény, hogy harminc kézzel adj.
    Neved: Eszmélet. Neved: Akarat.


    Forrás: Solymos Ida – Esküminta

  • Solymos Ida: Rejtelmek

    Füst Milánnak

    Remete éjemnek megőszült csöndjében
    csuklyás vén barátként sétálgat a szellő,
    komor felhők alatt mocorog az erdő,
    földi pucok, fűszél és isten-bogara
    szunnyad a sötétség redős rejtekében.

    Mint agg próféta, ki rettegi halálát
    e földi érdemeit búsan latolgatja,
    aszott karját tán a végtelenbe nyújtja,
    ily koldusként állva síratom a mindent
    és torzzá törpülve kutatom homályát.

    Magas hegygerincem, fennkölt messzeségben,
    melyet fellegek ametisztbe vonnak,
    kiállnék vádlómnak, védőmnek, tanúmnak,
    és várván a bírót s a mennyei hóhért,
    rendítetlen állnék a kormozó éjben.




    🔖 Forrás: Solymos Ida: Esküminta

  • Solymos Ida: Neved

    Írtam volna a pályaudvar
    csarnokaiban a falakra,
    mint írta volna ő, ha tudja,
    bolond előd, Csontváry Kosztka.

    Lettél már eltagadhatatlan.
    Szállhatsz füstban, gőzben, mocsokban,
    emléked ellen vértezetlen
    ülök a szomszéd rengetegben.

    Szobáinkban úgy ültél a székbe,
    mint aki útról hazatérve…
    hogy beboltozd esténket fénnyel
    s örömünk mérföldekre ért el.

    Tán legjobban szemedtől óvtak?
    hozzád kerültem vallatónak,
    levesed mellé gondűzőnek,
    langyosuló kályhádba tűznek,
    lámpásnak szűkebb éjszakákban:
    keveset civódj a homállyal
    hosszú zajban képzelt vigasznak
    s hogy megmutatlak önmagadnak,
    hessegetni, ha arra téved
    szele a gyérülő reménynek,
    s ha tán aludni készülődnél,
    legyek az utolsó verőfény,
    ki fekhelyénél eltűnődve
    reábólint az elmenőre,
    s lakatolt ajtóit kitárva
    segít a mozdulatlanságba.

    Tudom, oszthatatlan magányod
    sokfele hajszol. Mindig látnod
    kell arcod más szemek tüzében,
    más recehártyák édenében.

    Jól emlékszel: mindig csak szolgád
    voltam, de arcod kergetett át
    valami másba, szótalanba,
    s hallhatónál hangosabba.

    A minden-őrzés megszállottja,
    fűzlek mondat-spirálisokba;
    Nyújtózz bennük körülzuhogva,
    mintha válladra víz omolna.

    Neved, az eltagadhatatlan,
    tettekbe árad, mik lakottan
    ablakaimig visszhangozzák:
    alig születtél! már kopog rád
    a közöny és a jóllakottság.

    Nyavalyás fűszál utca-szélen
    ágaskodtam miattad étlen.
    Hallgass! A várost föl ne lázítsd,
    amiért este nem találsz itt.



    🪶 Kategóriák: Solymos Ida versei, kortárs magyar költészet
    🔖 Forrásmegjelölés: saját gépelés alapján