Az én szívemnek elég a te lelked,
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.
Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.
Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.
Úgy vársz rám, mint egy régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.
Fordította: Somlyó György
Forrás: Lélektől lélekig
