Azt hittem, hogy a jóság a legfőbb, szent erény,
jók a gyengék, a gyávák és jó, aki szegény,
magamat sem dicsérem, talán mert jó vagyok,
ezért se földön, égen jutalmat nem kapok.
Mért ápolok szívemben ily csenevész növényt?
Késsel kéne kivágni e beteg csökevényt,
amely egy gyönge múltból tengődve itt maradt…
a gonoszok erősek, s aki erős, szabad.
Az élet is kegyetlen s nincs benne értelem,
akit gyengít a jóság, az elhull védtelen,
kardfogú, nagy vadállat őzecskét lakomáz,
szelíd az őz és jámbor, de étel, semmi más.
Ó, engem is megesznek, ha föl nem lázadok,
tanítsatok meg ölni, okos vadállatok,
taníts fekete isten, hiszen tiéd a föld,
diadalod zenéje minden teret betölt.
A kürtjeid hatalmas hangorkánt zengenek,
a dobjaid dobognak és pengék pengenek,
a jóság cincogását e kórus elnyeli,
hiszen sátáni kedved maga vezényeli.
Tüzes karnagyi pálcád villámként fölcikáz,
énekeseid népe intésedre vigyáz,
a kórus egyre nő és félelmesre dagad,
diadalodat zengi, s örök uralmadat.
Végy kórusodba engem, és inkább eldobom
ezüstszavú, törékeny, kicsiny ezüstsípom,
rézkürtöt adj kezembe, recsegjen élesen,
ezüstsípom daláért úgysem volt érdemem.
Az angyalok karába én már nem juthatok,
oly testetlen szelíd és oly tiszta nem vagyok,
kutyák között vonítani, kutyáknak meghagyom,
erős, fekete isten, te légy a karnagyom.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
