Címke: szabadságharc

  • Buda Ferenc: 1956

    Töredékek

    Arany ősz, szüret ideje. Must-illat,
    darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
    az őszben. Fiam, unokám lehetne…
    Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.

    Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
    pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
    Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt
    üzeni…” Kimetszett közepű lobogón

    át az égre: „…hogy rabok tovább…” –
    tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
    Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
    az a fiatalember… Lágy őszi táj.

    Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
    vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
    dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
    vas. Akár az unokám lehetne,

    aki voltam… Légy zizzen, darazsak
    dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
    Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
    Száz évig tartó negyedik évszak. El-

    falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
    kimetszett közepű lobogót szaggat.
    Ifjak valánk. Fiatal voltam.

    1998. október



    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Rend

    Hazánk zúzott szivén a vér
    hülő patakban omlik, alvad.
    Rőtcsillagos, komor, kövér
    tankok teremtenek nyugalmat.

    Törik a csend, szilánkja pattan,
    füstölve száll a pillanatban.
    Húsunk emésztő gyilkos hordák
    minden erőnket megrabolták.

    Kezünkben fegyver, s jóremény
    csak halottaink hűlt szemén.
    Minket meggyaláztak, megöltek,
    hernyótalpak halomra törtek,

    töltött ágyúcsövekkel vártak,
    tízszeres vasgyűrűbe zártak,
    bombáztak, lőttek, aprítottak,
    fegyvert letenni szólítottak

    hazug szavakkal, fenyegetve,
    hivatkozván békére, rendre,
    de nékünk
    nem kell semmi rend,

    ha tűz s terror teremti meg,
    minékünk nem kell jóbarátság,
    ha ágyúszóval magyarázzák,
    minket nem győz meg érv, sem eszme

    bombázva és szuronyt szegezve!
    A véres, megfeszített Béke
    lenéz a fegyverek csövére.
    Hazánk zúzott szivén a vér

    görcsös, sajgó csomókba alvad.
    Rőtcsillagos, komor, kövér
    tankok teremtenek nyugalmat.



    Forrás: PIM

  • Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk

    Szabadságharcunk letűnt napvilága,
    Te vakító nap a század delén,
    Nem pazaroltad sugarad hiába,
    Bár vak sötétbe halt az égi fény,
    Eszméiden nem győzött az enyészet,
    Örökbe hagytad halhatatlan részed’,
    Fényeddel fényt hint késő századokra
    A tizenhárom vértanú alakja.

    S ők élni fognak, élni mindörökkön,
    Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
    A míg az eszmény ki nem hal e földön,
    Míg magyar szellem még magasba tör,
    Az igét, melyért éltet áldozának,
    Szívébe írták az egész hazának,
    Utódtól fogja hű utód tanulni:
    Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.

    Forrás: eternus.hu – Palágyi Lajos versei

  • Gyulai Pál: Világosnál

    Világosnál, Világosnál
    Huszárok könnyeznek,
    Sirva sirnak veszedelmén
    A magyar nemzetnek.

    A sohajtás zajszelében
    Hajlik meg a zászló,
    Szegény gyalog gazdájára
    Búsan nyerit a ló.

    Csak egy régi, vén huszár űl
    Mozdulatlan, némán,
    Mély bánattal, mély sebekkel
    Napsütötte arcán.

    Csak egy régi, vén huszárnak
    Zászlója lobog még,
    Mintha várna csatajelre
    És vért szomjuhoznék.

    Hejh vén huszár, hejh vén huszár,
    Szállj le, szállj le immár!
    Nem rohamra harsog a kürt,
    Nem a győzelem vár.

    Tépd el, tépd el lobogódat,
    Nincs már Magyarország!
    Őseinknek szent sírhalmát
    Kozákok tiporják.

    Hall és lát és föltekint majd
    Kétségbeesetten,
    Mintha nézné, tudakozná
    Van-e Isten mennyben?

    Hall és lát és búsultában
    Pisztolyát ragadja,
    Mintha sors és világ ellen
    Csatázni akarna.

    “Magyar vagyok, rabbilincset
    Nem visel magyar kéz,
    Huszár vagyok, zászlajával
    A huszár együtt vész.

    Foszlányai ezt a sebet
    Legjobban takarják…
    Isten hozzád, édes hazám,
    Szegény Magyarország!”

    Dörren a cső, piros vér foly,
    Meghajlik a zászló;
    És haldokló gazdájára
    Búsan nyerit a ló.

    Honja sirján ott feküszik
    Mozdulatlan, némán,
    Mély bánattal, mély sebekkel
    Kebelén és arcán.

  • Illyés Gyula: Ozorai példa

    Ötven huszár volt akkor a Szabadság,
    annyi volt itt a nemzet, a magyar.
    És szembe, hozván a császár parancsát
    tízezer fő, tizenkét ágyuval
    végig a völgyön, a Sió lapályán
    rohamra készen – középen a híd.
    Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
    ha az a hídfő, az is elesik.

    Oh sármelléki törpe Thermopílé –
    Haloványul a legendás görög
    merészség és ravaszság a huszárok
    merészsége és nagy esze mögött.
    Megindultak – nem le, az ellenségre:
    a hegyre föl és másfél napon át
    kerülgették, csak járták körbe-körbe
    a vén Kálvária-hegy derekát.

    A hegy mögött, mint színfalak mögött, még
    csizmát és csákót is cseréltek ők.
    Előbb huszárok, most bakák vonultak
    a hüledező ellenség előtt,
    mely várta, várta rettegve, mikor dől
    nyakába az a tenger népözön.
    Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok
    a másik hegyen, a Tükörcsösön.

    Megdördült ott lenn végül is az ágyú,
    hetedhatárig körözve szavát.
    Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de
    a többi csak járt, csak vonult tovább.
    Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve,
    mint a nádasok csikasz kölykei,
    a pusztaiak… s a szemközti dombon:
    Dégről Perczel, Szilasról Görgey!

    Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév
    hirdeti csak, mi történt azután.
    Minthogyha ott lettem volna, merengve
    ülök az őszi, vén Kálvárián.
    Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát
    papírral cseréltem föl térdemen.
    Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
    bozótját kémleli tekintetem.

    Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk,
    barátaim, de megritkult sorunk!
    S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
    az édes ország, melyért harcolunk;
    s be ingatag a hídfő és be hangos
    az ellenség!… hogy tódul már felénk!
    Még rejti gyáván – változik a harcmód –
    de látom én már minden fegyverét!

    Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
    ha a veszély, mint zápor megered:
    játsszuk már végig halálos mosollyal
    a ríkató-vidító szerepet.
    Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még
    ezrek dalaként fújva énekünk –
    Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –
    Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.

  • Arany János: EGY ÉLETÜNK EGY HALÁLUNK

    “Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj fel, öcsém, katonának!”

    Muzsika szól: dörög a menny,
    Bömböl a szél nagykeményen,
    Zimankó gyül a hazára:
    Ébredjetek valahára.
    Egy életünk egy halálunk:
    A veszéllyel szembeszállunk!

    Összeröffent rác, cseh, német,
    Hogy felfalja ezt a népet,
    Ezt a népet, akit itten
    Ezer éve tart az isten.
    Egy életünk egy halálunk:
    A bitanggal síkra szállunk!

    Ezer éve, nem ma-holnap,
    Tűrjük itt, csak úgy lakónak,
    És ehol még felülfordul!
    Ki a házbul… a pitvarbul!
    Egy életünk egy halálunk:
    Jaj nekik, ha mi kiállunk!

    Itt élődött, hízott rajtunk,
    Mellé ült ha kitálaltunk,
    Zsírunk ette, vérünk szopta,
    Hogy testvérünk, azt hazudta.
    Egy életünk egy halálunk:
    A cudarral szembeszállunk!

    Ősapánk jól földhöz verte,
    De azt, látom, elfeledte;
    Most megint feltürte ingét,
    De mi vágjuk földhöz mindég.
    Egy életünk egy halálunk:
    Jaj nekik, ha síkra szállunk!

    Azt mondják: nincs magyar haza.
    Hohó! de nem addig van a;
    Nem lesz magyar, az meglehet,
    De titeket még eltemet.
    Egy életünk egy halálunk:
    Szép hazánkért kardra hányunk!

    (1848)

    Címkék: Arany János, szabadságharc, hazafias