Tart még a karom fiam
sebeid lüktetnek szívemen,
ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
kínban ölni lelkemet látni téged így:
azt felelném: akarom! Tart még,
tested nem teher, kezem közt lüktet
minden álmod, én hoztalak e létre,
és én is viszlek el.
Csak nézem húnyt szemed,
csókom sem ébreszt, de látom:
győztes vagy a létben,
győztes a halálon, csak én hajlok föléd
zokogva, könyörülsz-e rajtam: vesztes anyádon.
Még tartalak fiam, nem enged kezem,
csodát kapott a világ, de mi maradt nekem?
Hajlott hátam sújtaná bár korbács,
testeden ne húzna éket ütése,
gyűlölne, s szeretne inkább engem a sors,
neked még élned, élned kéne!
Fájdalmad tűrném, viselném,
adná az ég, mennyire szeretném!
Anyádnak lennem…! Mily gyötrelmes csoda
még egyszer tenném, ha megtehetném!
Még tartalak, még ölellek gyermekem,
fond magad köré karjaim! Bújj keblemre még,
hadd nyújtsak vigaszt, hadd csókoljam sebed,
adott az ég nekem egy gyermeket, s a világnak
egy embert, egy igazt.
Viszed bűnöm drága kincsem,
te feloldottad a világot bűneiért,
de én vagyok ki látva, szeretve, féltve,
s siratva téged mindért vezekeltem.
Forrás: Lélektől lélekig
