Címke: Szabó T. Anna

  • Szabó T. Anna: Lányok

    „Supra aggnő
    söck fel kabla”

    1.

    Ez leszek én is: csupasz öregasszony.
    Már ha megérem.
    Büdös kórházi mosdószivaccsal
    mosom a fülem, az ölem, a térdem.
    Perdül a nővér, tréfálni próbál –
    „Lányok, mi ez a pisiszag?”
    Nyolcvanöt éves, pergamenbőrű
    lányok nyílt szájjal alszanak.

    2.

    El innen! El? Hogy?! Testünk is elhagy,
    szükségünket is más viszi ki.
    De ez mind nem baj: hiszen ha meghal,
    testünk is elviszi majd valaki.
    Mozgás, lányok, mosdás, mosdás,
    nagyvizit előtti lepedőosztás,
    nagydolog, ágytál, ez ma a tematika,
    hogy fogy a létünk! puszta matematika,
    elhagy az ép eszünk, elhagy az életünk,
    elhagy, ki voltunk, és el, akivé leszünk,
    kivonás, osztás: marad a nulla:
    kimosdott, tiszta,
    O-szájú hulla.

    Forrás: Szabó T. Anna

  • Szabó T. Anna – Akkor

    Van perc, amiért mindent odaadnál.

    Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
    Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
    égre tárt csőrrel zengett a rigó.

    Az első csók. Két forró tenyered.
    Ahogy belülről megismertelek.
    Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:

    szeretni jó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó T. Anna: Holtidő

    Hajnali fél négy. Holtidő.
    Kihalt a környék. Áll az óra.
    A kereszteződés üres.
    Sötét házsor mered a frissen
    lehullott hóra.
    A nagymutató befagyott.
    Egy árva taxi imbolyog,
    kereke kínlódva forog.
    Nem lüktet, dübörög, dobog
    a nagyváros ütőere.
    Ez az átmenet ideje.
    Az utcán egy lélek se jár.
    Hirtelen leszakad a hó,
    minden megáll.
    Még másfél óra: elindulnak,
    kikelnek ágyukból a holtak,
    és gémberedett lassúsággal
    mennek, sápadtan botladoznak
    a fehértorlaszos világban.
    Autóba ülnek. Buszra szállnak.
    De ez az óra senkié.
    Egyedül azé, aki nézi,
    aki ablakkeretben állva
    libabőrösen, egyedül
    bámul lefele az utcára,
    lehunyja káprázó szemét –
    látja: a lámpák síri fénye
    s a felhők leplei mögött
    lobog a csillagos homlokú
    fekete égbolt ködsörénye,
    fénylassúságú múltidő,
    állóképen a vágtatás –
    de itt lenn csak a hóesés,
    csak a vakfehér zuhogás,
    a sarkon épp beforduló
    reflektor meteorraja,
    csupa forgandó villogás,
    állandó, mint az éjszaka,
    és míg eleven szívverés
    méri az időt idelenn,
    fenn moccanatlan a Tejút:
    fut fényesen és üresen.

    Forrás: szeretem a verseket