https://verskucko.com

Címke: szakítás

  • Szabó Lőrinc – A kezdete volt csak…

    De hát mért nem voltál elég, ha így
    szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
    mit értünk egymásnak: bűntudatom
    sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;
    a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
    s közösségünk így maradt zaklatott,
    ideiglenes: kegyetlen kapocs
    zárta gyönyörét és tiltásait.
    Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
    nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
    a legnagyobb jó voltál életemben
    és most mégis a kevésért siratlak:
    minden kincs a kezdete volt csak annak,
    mit bűneim benned eltékozoltak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Szabó Lőrinc – A kezdete volt csak…

    De hát mért nem voltál elég, ha így
    szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
    mit értünk egymásnak: bűntudatom
    sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;
    a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
    s közösségünk így maradt zaklatott,
    ideiglenes: kegyetlen kapocs
    zárta gyönyörét és tiltásait.
    Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
    nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
    a legnagyobb jó voltál életemben
    és most mégis a kevésért siratlak:
    minden kincs a kezdete volt csak annak,
    mit bűneim benned eltékozoltak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Szabó Lőrinc, szerelem, bűntudat, veszteség, szakítás, önvád, líra

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Hatos Márta: Mi szép még

    Éreztem, hogy egyszer ott hagysz valahol.
    Ez az őrült zene agyamban zakatol,
    Formál, széttép, majd összerak.
    Elvesztettél, én megtaláltalak.
    Iszonyú űr tátong az évek helyén,
    Becsapott élet, szélén szakadék,
    Omladó kövek talpaid alatt,
    Zuhansz… miért nem óvtalak?

    Emlékezni most édes keserű…
    Nekem múlt fest színesre napokat,
    Hajnal voltál, éj és gondolat,
    Rám csukódtál, hogy kinyithassalak.
    Tűz voltam, láng, perzselő,
    Nappalodban fény, éltető erő,
    Barlangból kitörő zuhatag,
    Haltál és születtél gyönyörök alatt.
    Keserű mostanra már a méz,
    Sem szó, sem vágy, mely megigéz.
    A szív százszor is meghasad
    Az ördögnek adtad el magad.
    A bűn járja át minden percedet
    Örömödben a lélekhúr néma lett,
    Üvöltve menekülnél önmagad elől,
    Múltad is gyilkos őr, mely kéjjel öl.
    „Mi szép még?” Te választ nem vársz már.
    A pokol forrongó bugyra vár…

    Menj, csak menj, a kezed elengedem.
    A zene halkul, vadul kalapál szívem.
    Háborgó szégyent űzök el magamtól,
    Romokban életünk és én hagyom…
    Ülök némán, meghalt a gondolat.
    Mi szép még? – kérdezem akarva, akarattalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit – Vihar előtt

    Eredj hát, hogy ne lássalak soha!
    Fellegbúvó csillag majd elvezet.
    Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!
    Ne várnál mégis?… Nem, nem! Csak eredj!
    Míg nálam itt időztél, más tanyákon
    Mulasztottál más, édes perceket,
    Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!
    Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!

    Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!
    Pejkó, nyugodj! – Mit akar ez az állat?
    Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!
    Mér tudna jobban emlékezni nálad?
    Ez dörgés! Menten elered a zápor,
    És hogy jutsz át, ha a patak megárad?…
    Az ablakom majd utadra világol,
    Csak menj!… Ne hidd, hogy meghalok utánad!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Ha majd…

    Ha majd fényt adni lesz újra lángom,
    s tudok visszanézni megbocsájtón,
    ha a fájdalom már csak emlék,
    s leteszem múltunk minden terhét,
    ha árulásod már fájni nem fog,
    talán leszek derűs. Nem boldog,
    de könnyeim mind elapadnak
    s enyhet, vigaszt lelek magamnak.
    Ha benned majd a múltat látom,
    lehetsz egykor csupán barátom,
    de könnyben, kínban gyötrődöm addig,
    s lelkem sötét bánatba hanyatlik
    magányba burkolózva, fájón,
    fényre, melegre, reményre vágyón.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva – Szerettelek…

    Érzéseim, eltűntek a semmiben.
    Izzó vágyaim lávafolyama lassan kihűl,
    már nem emészt belülről őrjítőn,
    nem réved távolba szemem,
    várva mikor jössz… nem hívlak többé…
    kezem tétován elhúzom érintésed elől.

    Múltba olvadt szavak, mint korhadt fák
    enyésznek el a végtelen időben…
    csak nézlek – arcod szelíd mosolyában keresem
    a nyár bágyadt, szerelmes öleléseit, vad csatáink
    örömárban úszva voltak édesen-titkosak.

    – Keresem még szerelmem – nem találom…
    elmosta az őszi eső, s most ablakomból nézem
    a hideg tél szürke színeit.
    Mint pók, szőttem hálóba emlékeim.

    – Szerettelek – egyszer…
    Burokba gyűjtött időgömbjeim… színes emlékgolyók.
    Nincs boldog tudat – ami űzne, hajtana őrült
    rohanással hozzád… vonatom kisiklott…

    A burok megrepedt, szétgurultak a színes emlékek,
    már nem sietek… nem szedem össze…
    fehér minden köröttem, elenyésztek a színek,
    arcom pírja elhalványult, könnyeim kútja kiapadt.

    Távolodó alakod nézem, ahogy eltűnik a sötét éjben.
    – Szerettelek –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit – Felelet

    Szekeres Katóka kedden, éjféltájban
    sír, zokog magában, magányos szobában.
    Maroshegyi posta hozta a levelet:
    „Szombat este óta nem törődöm veled!”

    Feltükrözi a nap a maroshegyi tóba,
    töröli a szemét Szekeres Katóka.
    Könnyű, sebes szóval írja a levélbe:
    „Megcsaltalak, rózsám, még csütörtök délben.”

    190?

    Forrás: www.eternus.hu – Kaffka Margit versei

  • Szabó Lőrinc: Szakítás

    Tudod mit? Nem védekezem.
    Nincs rád időm.
    Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek?
    Átnézek rajtad, mint a levegőn.
    Elég volt annyi éven át remélni
    és várni kiméletesen;
    már nem kiméllek: nem is figyelek rád.
    Vállallak, és léted megszüntetem.

    Ha barát akarsz lenni, elfogadlak,
    de kibírlak, mint bármi mást:
    úgy néztelek, mint elmúlt örömöt,
    nézlek majd, mint egy sorscsapást.
    Téged csak a magad fájdalma izgat,
    ma is csak a dühödnek élsz;
    nincs rád időm. Majd beszélgetünk újra,
    egyszer, talán, ha észretérsz.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ady Endre: Finita…

    Vége van. A függöny legördült,
    Komisz darab volt, megbukott.
    Hogy maga jobban játszott, mint én?…
    …Magának jobb szerep jutott!

    Én egy bolond poétát játsztam,
    Ki lángra gyúl, remél, szeret –
    Maga becsapja a poétát,
    Kell ennél hálásabb szerep?!…

    Kár, hogy kevés volt a közönség.
    Nem kapott illő tapsokat,
    Pedig ilyen derék játékért
    Máskor kap rengeteg sokat.

    Mert e szerep nem most először
    Hozott magának nagy sikert:
    Volt már olyan bolond poéta,
    Aki magának hinni mert…

    Én magam e csúfos bukásért
    Vádolni nem fogom soha,
    Ez volt az utolsó csalódás,
    A szív utolsó mámora.

    Egy percig újra fellángoltam,
    Álom volt, balga, játszi fény;
    Megtört egy kegyetlen játékon,
    Leáldozott egy lány szivén…

    Vége van. A függöny legördült,
    Végső akkordot rezg a húr,
    Elszállt a hitem, ifjuságom,
    Utolszor voltam trubadur…

    Eddig a vágy hevéért vágytam,
    Most már a hitben sincs hitem,
    Ártatlanság, szűzi fehérség
    Bolond meséjét nem hiszem.

    Vége van. A függöny legördült,
    Komisz darab volt, megbukott,
    Rám tán halálos volt a játék,
    Magának érte taps jutott.

    Így osztják a babért a földön,
    Hol a szív sorsa siralom…
    …Hány ily darab játszódott már le
    Ezen a monstre-színpadon?!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet

    Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
    Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
    Ha hitted, hogy még mindig tartalak
    S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

    Százszor-sújtottan dobom, ím, feléd
    Feledésemnek gazdag úr-palástját.
    Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
    Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
    Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
    Alázásodért, nem tudom, miért,
    Szóval már téged, csak téged sajnállak.

    Milyen régen és titkosan így volt már:
    Sorsod szépítni hányszor adatott
    Ámító kegyből, szépek szépiért
    Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
    Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
    Átadtam néked szépen ál-hitét
    Csókoknak, kik mással csattantanak
    S szerelmeket, kiket mással szerettem:
    És köszönök ma annyi ölelést,
    Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
    Amennyit férfi megköszönni tud,
    Mikor egy unott, régi csókon lép át.

    És milyen régen nem kutattalak
    Fövényes múltban, zavaros jelenben
    S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
    Milyen régen elbúcsúztattalak.
    Milyen régen csupán azt keresem,
    Hogy szép énemből valamid maradjon,
    Én csodás, verses rádfogásaimból
    S biztasd magad árván, szerelmesen,
    Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
    Nem bírt magának mindent vallani
    S ráaggatott díszeiből egy nőre.

    Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
    Akartam látni szép hullásodat
    S nem elhagyott némber kis bosszuját,
    Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
    Nem kevés, szegény magad csúfolását,
    Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
    S hozzám tartozni lehetett hited,
    Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
    Kinek én úgy adtam az ölelést,
    Hogy neki is öröme teljék benne,
    Ki előttem kis kérdőjel vala
    S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

    Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
    Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
    Vagy futkározva rongyig-cipeled
    Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
    S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
    Magamimádó önmagam imáját?
    Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
    Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
    S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
    Általam vagy, mert meg én láttalak
    S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

    Forrás: MEK

  • Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád

    Nincs mit mondanom –
    nincs mit mondanod.
    Szemed jégvirág borítja –
    már mögé nem láthatok.

    Nincs mit mondanod –
    nincs mit mondanom.
    Párosan viselt magányunk
    súlya nem megosztva nyom:
    egészben a válladon,
    egészben a vállamon.

    Ne értsd félre, ha kereslek:
    rádtalálnom nem öröm,
    tűnt ölelés emlékétől
    únt öleléshez szököm.

    Varázsod szét így töröm.

    Válni kell.
    A szív nem nézi, mit cipel,
    csak éppen már nem bírja el…

    Forrás: mek.oszk.hu