Címke: száműzetés

  • Baka István: D. Rachmaninov zongorája

    (Фортепьяно Рахманинова)
    Kocsis Zoltánnak

    Hó és üszök hó és üszök
    A zongorád te számüzött
    Oroszhon tüllök tükrök és
    Vad vodkabűz vak szívlövés

    Hó és üszök hó és üszök
    Bóklászva billentyűk között
    Megfagy megég az ujjad és
    Elvérzik közben Puskin is

    Hó és üszök hó és üszök
    Hollócsőr váj fagyott dögöt
    Sötét a menny fehér a sík
    Mindegy fehér vagy bolsevik

    Hó és üszök hó és üszök
    Hazád örökre ellökött
    Hófútta sík a zongorád
    Kereshetsz rajta új hazát

    Hó és üszök hó és üszök
    Te zongorádba számüzött
    Honvágy emészt szeszlángú tűz
    Vad szívlökés vak vodkabűz

    Forrás: DIA — PIM

  • Juhász Gyula: Ovid levele Júliához

    Tomiban ősz van. Barbárok a népek
    És idegenek némely csillagok.
    A borostyánom zöldje dérbe téved
    És örömektől oly özvegy vagyok.
    Júlia, szeretnélek látni téged
    És Rómát, ahol tavaszég ragyog.
    Tomiban ősz van és a lelkemben tél,
    Júliám, Rómám, ó be messze estél!

    Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár
    És ki a költő és miről dalol?
    Ki hordja most Ovidius babérját,
    Kacér Fortuna most kihez hajol?
    Tomiban ősz van. Hervad a babérág,
    Ó boldog az, ki él titokba jól.
    Rómában minden fürdik szent tavaszban,
    Tomiban ősz van és én itt maradtam.

    Szépek-e most is Rómában a szépek,
    Az élet most is oly édes, vidám?
    Melyik poétát tanít verselésre
    S szeretkezésre az én Júliám?
    Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet:
    Szeretni s veszni szerelem hiján!
    Tomiban ősz van és nincs szerelem.
    Több tavaszom már nem is lesz nekem!

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Mikes szól

    A éjszakába fellobog a máglya,
    gyászsátorába tart a nagy vezér,
    halotti ének búg a pusztaságba.
    A kósza szél sejtelmesen beszél,
    a Marmorán kialszik mind a csillag,
    a régi seb sír, sír s a könnye vér.

    A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
    s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
    a szivárványos éj száz árnyat ingat.
    És látok… A homályos éjjelen
    rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
    kik százakig pihentek itt velem.

    Vágtatnak a koporsók dübörögve,
    csupa seb és sír a föld, rét, bozót
    s sápadt halottvivők állnak körötte.
    És látok… És a lázas ég zokog.
    És jönnek a mélységből zúgva, forrva
    halotti arccal sírva bujdosók.

    Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
    a véreink ők s mennek reszketeg,
    tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
    Zsibong, dagad a kába körmenet,
    támolygva futnak el a szörnyü harctul
    éhes, fehér, sovány kisértetek.

    Vert páriák némán viharzanak túl,
    de sóhajuk egész hozzám sír át…
    Megint a népemésztő, régi harc dúl.
    Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
    a vértelen harc véres áldozatja
    zokogva keresi az Ádriát.

    Bús társaik az égi madarak ma
    s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
    s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
    Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
    s ők nekivágnak a kék végtelennek,
    vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.
    És a halottak mind, mind hazamennek.

    (1906)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Ady Endre: Sípja régi babonának

    (Bujdosó magyar énekli)
    Kernstok Károlynak, baráti szeretettel

    Csak magamban sírom sorsod,
    Vérem népe, magyar népem,
    Sátor-sarkon bort nyakalva
    Koldus-vásár közepében,
    Már menőben bús világgá,
    Fáradt lábbal útrakészen.

    Körös-körül kavarognak
    Béna árnyak, rongyos árnyak,
    Nótát sipol a fülembe
    Sípja régi babonának,
    Édes népem, szól a sípszó,
    Sohse lesz jól, sohse látlak.

    Szól a sípszó: átkozott nép,
    Ne hagyja az Úr veretlen,
    Uralkodást magán nem tűr
    S szabadságra érdemetlen,
    Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
    S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

    Üzenhettek már utánam
    Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
    Határ-szélén botot vágok,
    Vérem többé sohse issza
    Veszett népem veszett földje:
    Sohse nézek többet vissza.


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Páris, az én Bakonyom

    Megállok lihegve: Páris, Páris,
    Ember-sűrűs, gigászi vadon.
    Pandur-hada a szájas Dunának
    Vághat utánam:
    Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

    Nagy az én bűnöm: a lelkem.
    Bűnöm, hogy messzelátok és merek.
    Hitszegő vagyok Álmos fajából
    S máglyára vinne
    Egy Irán-szagú, szittya sereg.

    Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
    Rejtve, kábultan és szabadon.
    Hunnia új szegénylegényét
    Őrzi nevetve
    S beszórja virággal a Bakony.

    Itt halok meg, nem a Dunánál.
    Szemem nem zárják le csúf kezek.
    Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
    Valami nagy-nagy,
    Bús semmiségbe beleveszek.

    Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
    Tisza kiönthet magyar síkon:
    Engem borít erdők erdője
    S halottan is rejt
    Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

    Forrás: MEK