Címke: szegénység

  • Szabó Lőrinc: Egy kis értelmet a reménynek

    Nem boldogságot, csak hitet, csak
    egy kis értelmet a reménynek,
    adj, Istenem,
    emberi sorsot a szegénynek!

    Nézd, gyönyörű volna az élet
    van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
    és milliók
    rabjai a nyomorúságnak.

    Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
    ezerféle ravasz gonoszság,
    pedig erős
    nép nélkül elpusztul az ország.

    Nektárral és ambróziával
    csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
    mondd, Istenem,
    törvény az ember szenvedése?

    Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
    Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
    Szidtad magad,
    mikor téli esőben áztál?

    Ha nem éheztél, dideregtél,
    nem szólok hozzád soha többet,
    úgyse tudod,
    mit gondol a szegény előtted;

    de ha tudod, mi a csalódás,
    ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
    akkor, uram,
    hozzád küldöm imámat én is:

    Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
    ki közönyével megtiport
    de add nekem
    ajkáról a biztos mosolyt,

    a hitet, erőt! Adj új lelket
    a sok-sok hitetlen szegénynek,
    adj, Istenem,
    egy kis értelmet a reménynek!

  • Illyés Gyula: Nem menekülhetsz

    Lenéztünk a hajógépházba,
    ahol a dugattyúk között
    a fűtők futkostak pucéran
    s vörösen, mint az ördögök;
    a forró lég mintha valóban
    pokolból zúdult volna ki –
    Micsoda munka!… „Megszokták már”,
    szólt könnyedén mellettem valaki.

    Nyugszéken ültem a hajón már,
    csukott könyvemmel térdemen;
    kétfelől kéklő hegyek úsztak,
    ápolták megfáradt szemem.
    Dombok és felhők… megiratlan
    vers volt ez is, az utazás,
    futó képeit lágy ütembe
    fonta a lenti tompa dohogás.

    Úsztam a vízen, fönt a fényen,
    boldogan, hogy felül vagyok,
    költői szintjén a világnak,
    amely alattam békétlen dohog,
    izzad és köpköd fuldokolva –
    – Megszokták… – nyugtattam magam –
    Megszokták? – nyilalt belém ekkor
    a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.

    Megszokták? – Meg tudtad te szokni
    – (volt benne részed) – a kapát?
    Emlékszel? Emlékezz apádra!
    mit szokott ő meg? A halált!
    Sorsa derekán mit szokik meg
    mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?
    Kínlódva jártam föl-alá már
    a hajó lüktető födélzetén.

    – Bolond vagy – sziszegtem magamban.
    – Áruló! az vagy, semmi más! –
    csattan egy másik hang szívemben
    s tagolta egyre rá a dohogás.
    – Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!
    Lapuló bérenc!… – Ha megint
    alul kerülnél, a fűtőkhöz:
    megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…

    A korlátnak dőlve vívódtam
    s úgy éreztem, mintha apám
    fűtene lent, mint rég fűtött is
    napszámra a gróf birtokán.
    Mintha apám és minden ősöm
    dohogott volna ott alant,
    jajongott volna föl a sírból –
    Verte a rengő padló talpamat.

    Néztem kapkodva a vizet, a
    futó tájat, mintha velem
    már nem is ez a hajó futna,
    hanem a dohogó történelem.
    Mintha dühöngve, hányingerlőn
    az rázna, könyörtelenül
    tagolva a szót: nem feledhetsz,
    nem menekülhetsz – bárhová kerülj!

  • József Attila: KÜLVÁROSI ÉJ

    A mellékudvarból a fény
    hálóját lassan emeli,
    mint gödör a víz fenekén,
    konyhánk már homállyal teli.

    Csönd, – – lomhán szinte lábrakap
    s mászik a súroló kefe;
    fölötte egy kis faldarab
    azon tünődik, hulljon-e.

    S olajos rongyokban az égen
    megáll, sóhajt az éj;
    leül a város szélinél.
    Megindul ingón át a téren;
    egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

    Mint az omladék, úgy állnak
    a gyárak,
    de még
    készül bennük a tömörebb sötét,
    a csönd talapzata.

    S a szövőgyárak ablakán
    kötegbe száll
    a holdsugár,
    a hold lágy fénye a fonál
    a bordás szövőszékeken
    s reggelig, míg a munka áll,
    a gépek mogorván szövik
    szövőnők omló álmait.

    S odébb, mint boltos temető,
    vasgyár, cementgyár, csavargyár.
    Visszhangzó családi kripták.
    A komor föltámadás titkát
    őrzik ezek az üzemek.
    Egy macska kotor a palánkon
    s a babonás éjjeli őr
    lidércet lát, gyors fényjelet, –
    a bogárhátú dinamók
    hűvösen fénylenek.

    Vonatfütty.

    Nedvesség motoz a homályban,
    a földre ledőlt fa lombjában
    s megnehezíti
    az út porát.

    Az úton rendőr, motyogó munkás.
    Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
    iramlik át.
    Kutyaként szimatol előre
    és mint a macska, fülel hátra;
    kerülő útja minden lámpa.

    Romlott fényt hány a korcsma szája,
    tócsát okádik ablaka;
    benn fuldokolva leng a lámpa,
    napszámos virraszt egymaga.
    Szundít a korcsmáros, szuszog,
    ő nekivicsorít a falnak,
    búja lépcsőkön fölbuzog,
    sír. Élteti a forradalmat.

    Akár a hült érc, merevek
    a csattogó vizek.
    Kóbor kutyaként jár a szél,
    nagy, lógó nyelve vizet ér
    és nyeli a vizet.

    Szalmazsákok, mint tutajok,
    úsznak némán az éjjel árján – –

    A raktár megfeneklett bárka,
    az öntőműhely vasladik
    s piros kisdedet álmodik
    a vasöntő az ércformákba.

    Minden nedves, minden nehéz.
    A nyomor országairól
    térképet rajzol a penész.
    S amott a kopár réteken
    rongyok a rongyos füveken
    s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
    s indulni erőtlen…

    Nedves, tapadós szeled mása
    szennyes lepedők lobogása,
    óh éj!
    Csüngsz az egen, mint kötelen
    foszló perkál s az életen
    a bú, óh éj!
    Szegények éje! Légy szenem,
    füstölögj itt a szívemen,
    olvaszd ki bennem a vasat,
    álló üllőt, mely nem hasad,
    kalapácsot, mely cikkan pengve,
    – sikló pengét a győzelemre,
    óh éj!

    Az éj komoly, az éj nehéz.
    Alszom hát én is, testvérek.
    Ne üljön lelkünkre szenvedés.
    Ne csipje testünket féreg.

    1932

  • József Attila: ÖT SZEGÉNY SZÓL

    Az égen ha felhő volna,
    égő kendőként lobogna.
    A síkon ha dinnye volna,
    sisteregne és ugorna.
    Öt szegény szól: – Megfürödnénk,
    megöblítenők az inget,
    azután meg továbbmennénk.
    Megcsinálnánk mi már mindent.

    De rivall a csermely csősze,
    békák botosa bottal mondja,
    vicsorogja víz vitéze,
    ordas inas, úr bolondja.
    – Eltakarodj, öt tekergő!
    Kotródj innen, kujtorogó!
    Fattyúnak itt nincsen fürdő!
    Csavargónak nincs csobogó!

    Világ valamennyi vizét
    hazatereld, víz juhásza!
    Csíbor húzzon tücsök-zenét
    undok urad udvarába!
    Holott rakjon tanyát, aklot,
    nagyobb uraságra vallót –
    feje fölé vízből zsuppot,
    talpa alá vízből pallót!

    Habos tengert egyengessen
    a vasfogú boronával!
    Hosszúszárú esőt vessen,
    gyűjtse boglyába fiával.
    Ha már van elég halpénze,
    kárászoknak nyisson kocsmát!
    Örvény-süveg a fejére!
    Húzzon vizi-gödör csizmát!

    Paplana csendes folyóvíz –
    legyen a bolhája béka!
    Azt szedje a szoknyából is
    édes lánya-ivadéka!
    Álmát kotró kotorja fel!
    Zöld legyen a virradatja!
    Elsodorja – sodorja el
    a verejték áradatja!…

    1931 eleje/1934

  • József Attila: HOSSZÚ AZ ÚRISTEN

    Hosszú az Úristen,
    rövid a szalonna,
    nyavalyás a szegény ember,
    mintha gazdag volna.

    Úgy meggörbül, mintha
    réti ösvény volna
    s rajt libegnének a lányok
    tejért a majorba.

    Hosszú és kemény is,
    püspököké mégis,
    rábízná pedig siralmas
    dolgát a szegény is.

    Jutna neki kolbász,
    asszonyának szoknya –
    az ájtatos Úristenhez
    vigadozva szokna.

    Délszemmel ha néz a
    sokútú világra,
    a legbajosabb dülőkön
    a szegényt találja.

    Ha ma sincs, hogy értünk
    seregekké lenne,
    szegény ember, ha elpusztul,
    nem is pihen benne.

    1928

  • József Attila: NEMZETT JÓZSEF ÁRON

    Nemzett József Áron,
    szappanfőző, aki már
    a Nagy Óceánon
    szagos füveket kaszál.

    Megszült Pőcze Borcsa,
    kit megettek a fenék,
    gyomrát, hasát sorba,
    százláb súroló kefék.

    Szerettem Lucámat,
    de Luca nem szeretett.
    Bútoraim: árnyak.
    Barátaim nincsenek.

    Bajom se lesz többé,
    lelkemmé lett mindahány, –
    élek mindörökké
    gazdátlan és ostobán.

    1928 eleje

  • József Attila: AKI SZEGÉNY, AZ A LEGSZEGÉNYEBB

    Ha az Isten íródiák volna
    S éjjel nappal mozogna a tolla,
    Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
    Mennyit kell a szegénynek szenvedni.
    Aki szegény, az a legszegényebb,
    Fázósságát odadja a télnek,
    Melegét meg odadja a nyárnak,
    Üres kedvét a puszta határnak.

    Köznapokon ott van a dologba,
    Várt szombatját száz gond nyomorítja,
    S ha vasárnap kedvét megfordítja,
    Akkor máris hétfő szomorítja.

    Pedig benne laknak a galambok,
    Csillagtollú, éneklő galambok,
    De így végül griffmadarak lesznek,
    Hollónépen igaz törvényt tesznek.

    1. okt.

  • József Attila: SZEGÉNYEMBER BALLADÁJA

    – Szegényember, hogy adod a bölcsőt?
    – Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt?
    – Király vagyok, bírok nagy erővel,
    Ha nem adod, elveszem erővel.

    Szegényember, hejh, csak egyet szólna –
    A király már katonákért szólna.
    De a bölcsőt a tóba hajítja,
    Csöpp gyerekét utána hajítja.

    Szegényember sír-rí a börtönben.
    Szegényember nevet a börtönben.
    Nincs a gyerek már a rossz világban,
    Jobb sora lesz, hajh, vizi-világban!

    1924 első fele

  • József Attila: LOPÓK KÖZÖTT SZEGÉNYEMBER

    Lopók között szegényember,
    Szegényember sose fél,
    Minek félne, szíve, lelke
    Erősebb a többinél.

    Lopók között szegényember,
    A Jóisten megsegél!
    Nincs tehene a szegénynek,
    De ha van is, elvetél.
    Lopók között szegényember,
    Szegényember kapanyél.
    A világot megkapálni,
    Szegényember annak él.

    1. febr. 8. előtt