https://verskucko.com

Címke: szegénység

  • Salamon Ernő: Dal

    Szétkotorta tűzhelyünket
    vézna léc,
    ha felszítod tüzeinket
    elalélsz,

    meg ne lesd zord álmainkat
    felrivallsz,
    el ne dudold dalainkat,
    belehalsz!

    Forrás: eternus.hu

  • Salamon Ernő: Húszévesek

    Húszéves testünk olyan fáradt
    a rossz ágytól s a rossz kenyértől,
    olyan messze estünk a fénytől.

    Az anyáinknak melle nincsen,
    se húgainknak tisztessége,
    a tisztesség kellett kenyérre.

    Se bal, se jobb, se Marx, se Isten,
    itt börtön, ott halottat kell siratni,
    bután középen kell maradni.

    Térdünk fagyottan citerázik,
    beteg testünk jeges szél fújja,
    ősz is és tél is csak szapulja.

    Nincs erőnk barikádra állni,
    nincs erőnk igéket dörögni,
    ma állásért kell könyörögni.

    A jövőt ellopták előlünk
    s a küszöbön állnak és várnak
    nagyszállítói a halálnak…

    1933

    Forrás: eternus.hu

  • Salamon Ernő: Egyszerü szerelmes ének

    Ugy szeretném szerelmedet
    meghálálni, de nem lehet,
    se csillagot, se kenyeret,
    nem felezhetek meg veled.

    Csak pocsolyát, nem kútvizet
    kap száraz szád, szomjas szíved.
    Nem ragyogás a szerelem,
    árnyék vagyok a szemeden.

    A szobánkba nem süt a nap,
    de sütnek a durva szavak.
    Nem én mondom, ne higyj nekem,
    oly könnyen elkeseredem.

    Sütnek a süket éjszakák,
    felsir az ajk, megszúr az ágy,
    az óra áll, perc nem telik,
    megfúl az ember reggelig.

    Sokat ríkatlak kis madár,
    de Te ne sirj, mert sirni kár,
    te csak repülj, te csak örülj,
    kis ér fölött, nagy ág körül.

    Kicsit várni tanitalak,
    nem igy igértem az igaz,
    szegény asszonnyá tettelek,
    pedig nagyon szerettelek.

    Ez még a dér, ez még a fagy,
    de nő a mag a föld alatt
    s az én kedvesem ajakát,
    édesiti majd nap s virág.

    Forrás: eternus.hu

  • Arthur Rimbaud – A meghökkentek

    József Attila fordítása

    Feketéllőn hóban, homályban,
    a pince fénylő ablakában,
    faruk kerek,
    öt kicsi térden leskelődve
    nézi, hogy készít a Pék szőke,
    nagy kenyeret.

    Látják nagy, fehér karját, éppen
    szakít egyet a szürke pépen
    s láng-lukba tol.
    Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
    A kövér mosolyú Pék régi
    nótát dudol.

    Az ölmeleg, piros luk mellett
    kuporognak, hol száll a szellet,
    egy se mozog.
    Majd mikor lakomára készen
    a cipót kiveszik a résen
    s a füstfogott

    gerendák alatt a befröcskölt
    a cipók fölzengenek s a prücskök
    a padlaton,
    hogy életet lehell e langy luk –
    lelküket elbűvölik rongyuk
    alatt nagyon.

    Úgy érzik, igen-igen élnek,
    a zúzos Jézuskák, szegények,
    mind, amikor
    bedörmögnek a résen s rózsás
    állat-orrocskájuk a vasrács
    rudjára forr,

    midőn úgy sírnak, mint a barmok
    s úgy görnyednek a megnyílt csarnok
    fényeinél,
    hogy mindnek szétreped nadrágja
    s kilógó ingüket babrálja
    a téli szél.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos – Karácsony-est

    Angyal zenéje, gyertyafény –
    kincses kezem hogy lett szegény?

    Nem adhattam ma semmi mást,
    csak jó, meleg simogatást.

    Mi győzött érdességemen?
    Mitől csókolhat úgy kezem?

    Simogatást mitől tanult?
    Erembe Krisztus vére hullt?

    Szemembe Krisztus-könny szökött? –
    kinyúló kézzel kérdezem.

    Áldott vagy a kezek között,
    karácsonyi koldus-kezem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső – Csöndes, tiszta vers

    Nincs semmim, így megyek magamban,
    tip-top szelíden, csendesen,
    s ha éjjel bántanak a rablók,
    kitárom két üres kezem.

    A rablók sírnak velem együtt,
    olyan-olyan szegény vagyok,
    mint a kisded első fürdetőjén,
    s mint a teknőn a halott.

    De tart a föld ez az enyém még,
    feszül az ég fejem felett,
    s kitárom az örök egeknek,
    örök – mezítlen testemet.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Vajda János: A vén csavargó

    Béranger után

    Ez árokban szűnjünk meg élni,
    Vénülten, fáradt betegen,
    Részegnek tart az elmenő majd;
    Annál jobb – nem szán sekisem.
    Elfordul egyik, míg a másik
    Egy-két garast vet, menjetek,
    Siessetek mulatni; – egy elaggott
    Csavargó meghalhat nélkületek!

    Vénség öl el; igen, mivelhogy
    Éhen nem hal meg senkisem.
    Hittem, hogy nyomorom utóját
    A kórházban megédesíthetem.
    De annyi a szerencsétlen, hogy
    Minden kórház tömött, zsúfolt…
    Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
    Ahol világra jöttél, halj meg ott!

    Míg ifjú voltam, művészeknél
    Kértem munkát, keresetet,
    „Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
    Eredj koldulni” – így feleltek.
    Ti dúsak, kik mondátok: dolgozz,
    Elég csontot vetettetek;
    Alván szalmátokon, a vén csavargó
    Ezért nem átkozand meg titeket.

    Mint más szegény, lophattam volna;
    De nem, csak tartottam kezem.
    Mi több: leszakítám az almát,
    Mely út melletti fán terem.
    Hússzor záratták immár reám
    Ezért a börtön ajtaját,
    Elrabolván a vén földönfutónak
    Egy birtokát: a napnak sugarát.

    Van-e hazája a szegénynek?
    Mit ér búzátok, borotok
    Nekem, ipartok, dicsőségetek,
    Egybegyűlt szónokaitok?
    Míg ellenség hízott hadával
    Megvett falaitok megett,
    Ellen kezéből nyerte táplálékát
    A vén földönfutó – és könnyezett.

    Mint láb alá teremtett férget,
    Miért el nem tiportatok?
    Vagy mindenek javára tenni
    Mért meg nem tanítottatok?
    Egy kedvezőbb szél és a féreg
    Szorgalmas hangyává leendett,
    S szeretett vón testvér gyanánt, ki
    Most úgy hal meg, mint ellenségetek!

    Forrás: Arcanum

  • Petőfi Sándor: Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácson,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könyűt.
    Menj el, karácson, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhül.
    Miként a jégcsap függ a házereszrül,
    Ugy függ szivemről ez a gondolat.
    Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!
    Oh aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

    Embert szerettünk és istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.
    Mi lett a díj? rövid jólét multával
    Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.

    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Ugy állna még, mint álla hajdanán.
    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl!…
    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény itélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bújdosom.

    Pest, 1846. december

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Juhász GyulaEz a föld…

    Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz.
    E föld örökre altatón maraszt.
    E föld, amelyből nincsen egy rögöd,
    Csak gúny és vád, örökös örököd.
    Itt bújdokoltál hosszú éveken
    Nehéz robotban, messze végeken,
    Tanítva és tanulva éjt, napot,
    Megsüvegelve urat és papot.
    És álmodoztál Párizsról, a vak
    Végvári éjben, őszi ég alatt
    És Pestig sem jutottál el, szegény,
    Fáradt, kopott, dalos vándorlegény.
    Már itt maradsz e földön, föld alatt!
    Még könnyed és pár versed megmaradt,
    Ha sanda szem rád görbén néz talán,
    Megbékél pár szív a szíved dalán.

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

    Tűzből kimentett hegedűddel
    mihez kezdesz, szegény cigány?
    Csiholsz-e még nótát belőle,
    vagy vályogot vetsz ezután?

    Kezedben régi kincsed roncsa,
    a fája üszkös, húrja lóg,
    de próbáld csak, tán fölzeng rajta
    a keserűt, a ríkatót.

    Madzaggal kötve-toldva húrja?
    Akkor is! Hátha szólna még:
    ha mást nem, azt a percet sírja,
    mikor a rongyos putri ég,

    mikor veszett csiviteléssel
    a tébolyodott fecskepár
    pucér fiókáit hogy mentse,
    a lángoló ereszre száll,

    mikor ebeddel vonítottad
    a pusztulást, hogy az egen
    együtt csikarjon cigánysorsod
    s az ősi csikasz-félelem!

    Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
    aztán aludj, amíg az éh
    aludni hágy, míg jő a vénség,
    a térdig sár, a trágyalé,

    s a vályoggödörben merenghetsz:
    hogyan cifráztad egykoron…
    s hull rád az emlék, mint a pernye,
    s beszállja szíved a korom…

    Forrás: DIA – PIM