Címke: szegénység

  • Madách Imre: Karácsonykor

    Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
    mindenekre tiszta fénypalástot ad.
    Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
    tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

    Ünnep van valóban, ím a büszke vár
    dús világításnak özönében áll,
    fényes csarnokáról hangzik a zene,
    s vad dombérozásnak hangja jön vele.

    Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
    férj s nő átkarolva tartja magzatát,
    keblök melegével óvják gondosan,
    s rájok elterítve egy rossz gúnya van.

    Így űlnek sokáig, némán, reszketeg,
    míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
    „Márma van karácsony szentelt ünnepe,
    a nép megváltója márma születe;
    jó, hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
    mert feledtük volna, hogy megváltatánk.

    Óh, hatalmas Isten, hát miért, miért
    ontatál fiaddal értünk drága vért?
    Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
    s a nép rab maradjon véges-végtelen?

    Cél után fáradni, küzdeni dicső,
    elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
    ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
    csak hogy életemet nyomorogjam át,
    s amelyet kiküzdök, életem minek,
    hogy legyen igámat hordani kinek?

    Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
    egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
    Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
    és igába tart csak zsarnok akarat?
    Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz,
    s a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
    Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
    óh, takard, takard nőm édes gondosan.

    Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
    hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
    szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
    S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
    édes álomképet sző rájok keze,
    s boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.

    S hogy ne verje őket zord valóság fel,
    lassan eltakarja őket hólepel. –
    A várból öröm száll – zúg a téli szél –
    a család helyén csak kis hódombot ér.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Salamon Ernő: Tél

    Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
    üres gyomrunk ma sem zabált.
    Kezünk fejszét nem foghatott, se tollal nem dolgozhatott,
    se meleg kesztyűt nem kapott.
    Lábunkon rongyos a cipő, fagyot ujjak ideje jő,
    esős időre fagy idő.

    Mindegy: ősz lenget lombokat, vagy nyár méla kolompokat,
    nekünk nem hord csak gondokat.
    Csönd üli meg a kerteket, valaki… messze… nevetett.
    Itten? Csak őrült lehetett.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Özvegy a villamosban

    Ennek az özvegynek itt a villamosban
    nem akar senki se
    helyet adni.
    Csak áll s lesi, hogy
    hová
    ülhetne le.

    Szemében pedig ez van: Irgalom,
    kegyelem, emberek.

    Messziről jövök én,
    gyermekszobákon és temetőkön
    bukdácsoltam előre,
    míg ide jutottam.

    De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
    elhaltak fiaim,
    leányaim, kedves vejeim is,
    s most egyedül
    teszem meg ezt az utat,
    a végállomásig.

    Mondjátok, emberek,
    ha láttok itt, amíg dülöngök,
    rendkívül furcsa, kis fekete kalapomban,
    rogyadozó térdemmel,
    s a gyakori szüléstől
    megroncsolt méhvel,

    nem jut eszetekbe
    az édesanyátok?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Skála

    Őszi éjjel
    a nők ágya,
    mint a vér.
    Vágynak ők is,
    árva lelkek,
    a napér.

    Lámpa füstöl
    hosszú füsttel
    olykoron.
    Hull az ágyra
    fekete hó,
    a korom.

    Künn az ajtó,
    bús sóhajtó,
    nyekereg.
    Tompa hangon
    rí a gangon
    egy gyerek.

    Ülnek-ülnek
    az ágyaknál
    csendesen,
    gondolkoznak
    régi, rút
    emlékeken.

    Egy se tudja,
    hogy mi bántja,
    mit akar?
    Kóc a fésűn,
    a fejükben
    zűrzavar.

    Forró ujjuk,
    mely sok férfit,
    szívet ölt,
    most fázósan,
    fényes tűvel
    inget ölt.

    A gavallér –
    aranytallér
    hova ment?
    Porlad ő is,
    mint a szívük
    odalent.

    Hervadt ajkuk
    csókos álmot –
    sírva kér.
    Őszi éjjel
    a nők ágya,
    mint a vér.

    Forrás: MEK


  • Váci Mihály: A cigánylány

    Egy rég elhamvadt nyáron láttam
    a cséplések arany porában.
    Ment fel a porszínű mennybe,
    szalmafelhővel görnyedezve.

    Az ostorrá font sugaraktól
    a bőre ki-kicsattan olykor.
    Ment fel a szőke kazalra,
    ő, a szomorú barna.

    Szipogva táncolt a törekben,
    térdét hűs vödrökkel törette.
    A pelyvahordó nyele két
    sebbé csókolta tenyerét.

    Ha ő vágta fel, mintha élne,
    úgy bomlott vállára a kéve.
    És irgalomért a kalászos
    rozs-szál mind lehajolt hajához, –
    éj-arca körül olyan tűz lett,
    mint a czesztohovai Szűznek.

    A hajába pergett magoknak
    fényei este felragyogtak,
    s a kontyára hullt kalász pelyhe
    fejét éjjel körülderengte.

    Könnyű, szép kicsi melle,
    mintha madárka lenne,
    az inge alatt félve,
    verdesve bújt a szívére.

    Ha a férfinép kikacagta,
    tenyerét remegőn odakapta.
    A szeme kék volt, mintha
    belőle vadgerlice inna.

    Soká a falombra ha nézett –
    a galamb odarakta a fészket.
    Ha fáradtan ült le,
    a forró szél is kikerülte,
    s lábainál, mint a komondor,
    lihegett, fulladva a portól.

    Ha jól tudom, talán még
    utána is ment a faárnyék.
    Hazafelé zöld hűvösök
    cirógatták a fű között.
    A holdat nézte, – mendegélt,
    s mennybe vitték a jegenyék.

    Az egész nem igaz: – álom.
    Fekszem és kitalálom,
    csak hogy valami fájjon.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: Kató a misén

    Pompás, fehér Karácsony-éjen
    Kidobta a szikrázó hóba,
    Kidobta a havas semmibe
    Magzatját a papék Katója.

    Aztán Kató, a kis cseléd-lány,
    Szédülve, tántorogva, félve,
    Ahogy illik, elment maga is
    Éjféli, szent, vidám misére.

    Kató gazdája, az izmos pap
    S falusi nyája énekelnek:
    »Dicsértessék az egek ura,
    Hogy megszületett az a gyermek,
    Az a gyermek, ott Betlehemben.«

    Kató fölsír a papi szóra
    S az a gyermek, a betlehemi,
    Könnyezve tekint le Katóra.

    Forrás: MEK

  • Nagy László, Elfogynak a fák

    Elfogynak a fák a parton
    éjszakánként lassan, lassan,
    amikor az Isten szeme
    jéggé fagy a kék magasban.

    Ilyenkor az éhes fűrész
    nem énekel, mert nem szabad.
    Ilyenkor az éhes ember
    nem nyöszörög, bár megszakad.

    Fáért nem kár, lesz helyette,
    hisz tavasz jön, új ültetés,
    de a nyomor parancsol itt,
    melle csupa kitüntetés.

    A tuskókon Isten keze
    kalácskát formál a holdból
    az éhező kisdedeknek,
    de csak holdból, de csak holdból.


  • Heltai Jenő: Karácsonyi ballada a régi jó időkről

    Ama régi jó Villon mester modorában

    Karácsony este. Fekete karácsony.
    Foltos a lelkünk, ráült a penész.
    Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant,
    A fagyos hold az ablakon benéz.
    Néptelen utcák, álmos, ócska házak
    Szomorú csöndje bágyasztón fon át…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    A régi jó idők! Telt szénre, fára,
    Garasért vettünk örökzöld fenyőt,
    Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt,
    És jött az angyal vacsora előtt.
    Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal,
    Csak gyűlölet van, átok, babonák…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok,
    Olcsó ajándék, drága örömök…
    Ma úr a széthúzás, király az éhség,
    Az utcasarkon koldus könyörög,
    A neve: Jókedv, Hajléktalan, árva,
    Többé e földön nem leli honát.
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Ajánlás
    Ti híresek, ti nagyjai a földnek,
    Bölcsek, vezérek és diktátorok,
    Kiszáradt szemmel meddig nézitek még,
    Hogy áll a föld, csak a nyomor forog?
    Siket fülekkel meddig hallgatóztok?
    Még nem elég a könny, a jaj, a vád?
    Adjátok vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát!

  • Szabó Lőrinc: Egy kis értelmet a reménynek

    Nem boldogságot, csak hitet, csak
    egy kis értelmet a reménynek,
    adj, Istenem,
    emberi sorsot a szegénynek!

    Nézd, gyönyörű volna az élet
    van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
    és milliók
    rabjai a nyomorúságnak.

    Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
    ezerféle ravasz gonoszság,
    pedig erős
    nép nélkül elpusztul az ország.

    Nektárral és ambróziával
    csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
    mondd, Istenem,
    törvény az ember szenvedése?

    Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
    Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
    Szidtad magad,
    mikor téli esőben áztál?

    Ha nem éheztél, dideregtél,
    nem szólok hozzád soha többet,
    úgyse tudod,
    mit gondol a szegény előtted;

    de ha tudod, mi a csalódás,
    ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
    akkor, uram,
    hozzád küldöm imámat én is:

    Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
    ki közönyével megtiport
    de add nekem
    ajkáról a biztos mosolyt,

    a hitet, erőt! Adj új lelket
    a sok-sok hitetlen szegénynek,
    adj, Istenem,
    egy kis értelmet a reménynek!