Imádkozom, halkan, szomorúan.
A szó megtorpan, mire odaér:
A mi mindennapi… Rég nincs, Uram,
az asztalunkon egy falat kenyér.
Forrás: Lélektől lélekig
Imádkozom, halkan, szomorúan.
A szó megtorpan, mire odaér:
A mi mindennapi… Rég nincs, Uram,
az asztalunkon egy falat kenyér.
Forrás: Lélektől lélekig
Elfogynak a fák a parton
éjszakánként lassan, lassan,
amikor az Isten szeme
jéggé fagy a kék magasban.
Ilyenkor az éhes fűrész
nem énekel, mert nem szabad.
Ilyenkor az éhes ember
nem nyöszörög, bár megszakad.
Fáért nem kár, lesz helyette,
hisz tavasz jön, új ültetés,
de a nyomor parancsol itt,
melle csupa kitüntetés.
A tuskókon Isten keze
kalácskát formál a holdból
az éhező kisdedeknek,
de csak holdból, de csak holdból.
Forrás: szeretem a verseket
A koldusnak, ki áll az utca sarkán
S kinek vállán egy élet terhe roskad
És vak szemében egy világ halála,
A koldusnak egy rongy papírt vetettél
És azt gondoltad, hogy most jószívű vagy.
Koldus előtt én röstelkedve állok
És nem tudom, hogy mit mondjak neki,
Szeretném homlokát megsimogatni,
A derekát szelíden átölelni,
A szívemet a kalapjába tenni
És engedelmet kérni tőle szépen,
Hogy én még látó szemmel baktatok
Az örömök útján a sír felé,
Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól
És úgy szeretném biztosítani,
Hogy én is, én is oly koldus vagyok
Testvére és bajtársa, szenvedő,
Mert boldogabb és szabadabb jövőt
Neki már nem merek ígérni én se,
Mert neki megváltója a halál lesz…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Éles tél támad ránk,
fogytán van a hagymánk,
elégett a zsírunk,
hétfői nap sírunk,
se kútunk, se vedrünk,
fekete a keddünk,
szerdai nap kezdtünk,
estig igyekeztünk,
csütörtök a napja,
ki kezdte folytassa,
mindig vén a péntek,
öregebb a szombat,
jó a munkásnépnek!
Mezei tüzeknek
láttán melegedhetsz,
telepi alkonynál
kötelet, ha fonnál,
elfutó szíjjúnál
hiába is rínál.
Jer velem idődből,
jer e hosszú böjtből,
majd akad, ki visz rád,
kevés ruhát, tisztát.
Gyűl a nyomorúság,
gyűl s a gyári népnek
fogyasztja a húsát.
Menj el a vidékről,
vonulj el az égről,
messzi országutak
régen elindultak,
rínak a megvert nők,
pusztulnak az erdők,
jajgatnak a rétek,
a gyári vidékek.
Nyugton akkor ülnél,
ha megsüketülnél,
hisz’ a szülőfölded,
– vasról, üres zsákról –
holtodig üvölthet!
Forrás: eternus.hu
Megöregszik az idő,
víz jár altatónak,
megbutul a kerti kő,
sáros lesz a hónap,
meglátogat a sár,
szél fúj a kabátban,
kenyértelen a kosár,
a dél puliszkátlan.
Kövér házban gyűl a láng,
óvatos a pénzes,
vizes láz terül alánk,
vizes és penészes.
Ezer ősz óta fáj így,
ez az elhagyottság,
a kehes, rühes, irigy,
rondító konokság.
Az ember hűlésbe tapos,
melle vért ereszt át,
szeget üt a lakatos,
az asztalos deszkát.
Rongyos, foltos, véresek,
minden megfullasztott!
Nyugdíjasok! Béresek!
Munkások! Parasztok!
Forrás: eternus.hu
Szétkotorta tűzhelyünket
vézna léc,
ha felszítod tüzeinket
elalélsz,
meg ne lesd zord álmainkat
felrivallsz,
el ne dudold dalainkat,
belehalsz!
Forrás: eternus.hu
Húszéves testünk olyan fáradt
a rossz ágytól s a rossz kenyértől,
olyan messze estünk a fénytől.
Az anyáinknak melle nincsen,
se húgainknak tisztessége,
a tisztesség kellett kenyérre.
Se bal, se jobb, se Marx, se Isten,
itt börtön, ott halottat kell siratni,
bután középen kell maradni.
Térdünk fagyottan citerázik,
beteg testünk jeges szél fújja,
ősz is és tél is csak szapulja.
Nincs erőnk barikádra állni,
nincs erőnk igéket dörögni,
ma állásért kell könyörögni.
A jövőt ellopták előlünk
s a küszöbön állnak és várnak
nagyszállítói a halálnak…
1933
Forrás: eternus.hu
Ugy szeretném szerelmedet
meghálálni, de nem lehet,
se csillagot, se kenyeret,
nem felezhetek meg veled.
Csak pocsolyát, nem kútvizet
kap száraz szád, szomjas szíved.
Nem ragyogás a szerelem,
árnyék vagyok a szemeden.
A szobánkba nem süt a nap,
de sütnek a durva szavak.
Nem én mondom, ne higyj nekem,
oly könnyen elkeseredem.
Sütnek a süket éjszakák,
felsir az ajk, megszúr az ágy,
az óra áll, perc nem telik,
megfúl az ember reggelig.
Sokat ríkatlak kis madár,
de Te ne sirj, mert sirni kár,
te csak repülj, te csak örülj,
kis ér fölött, nagy ág körül.
Kicsit várni tanitalak,
nem igy igértem az igaz,
szegény asszonnyá tettelek,
pedig nagyon szerettelek.
Ez még a dér, ez még a fagy,
de nő a mag a föld alatt
s az én kedvesem ajakát,
édesiti majd nap s virág.
Forrás: eternus.hu
József Attila fordítása
Feketéllőn hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában,
faruk kerek,
öt kicsi térden leskelődve
nézi, hogy készít a Pék szőke,
nagy kenyeret.
Látják nagy, fehér karját, éppen
szakít egyet a szürke pépen
s láng-lukba tol.
Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyú Pék régi
nótát dudol.
Az ölmeleg, piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
egy se mozog.
Majd mikor lakomára készen
a cipót kiveszik a résen
s a füstfogott
gerendák alatt a befröcskölt
a cipók fölzengenek s a prücskök
a padlaton,
hogy életet lehell e langy luk –
lelküket elbűvölik rongyuk
alatt nagyon.
Úgy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények,
mind, amikor
bedörmögnek a résen s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
rudjára forr,
midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek a megnyílt csarnok
fényeinél,
hogy mindnek szétreped nadrágja
s kilógó ingüket babrálja
a téli szél.
Forrás: Szeretem a verseket
Nincs semmim, így megyek magamban,
tip-top szelíden, csendesen,
s ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.
A rablók sírnak velem együtt,
olyan-olyan szegény vagyok,
mint a kisded első fürdetőjén,
s mint a teknőn a halott.
De tart a föld ez az enyém még,
feszül az ég fejem felett,
s kitárom az örök egeknek,
örök – mezítlen testemet.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig