https://verskucko.com

Címke: szegénység

  • Vajda János: A vén csavargó

    Béranger után

    Ez árokban szűnjünk meg élni,
    Vénülten, fáradt betegen,
    Részegnek tart az elmenő majd;
    Annál jobb – nem szán sekisem.
    Elfordul egyik, míg a másik
    Egy-két garast vet, menjetek,
    Siessetek mulatni; – egy elaggott
    Csavargó meghalhat nélkületek!

    Vénség öl el; igen, mivelhogy
    Éhen nem hal meg senkisem.
    Hittem, hogy nyomorom utóját
    A kórházban megédesíthetem.
    De annyi a szerencsétlen, hogy
    Minden kórház tömött, zsúfolt…
    Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
    Ahol világra jöttél, halj meg ott!

    Míg ifjú voltam, művészeknél
    Kértem munkát, keresetet,
    „Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
    Eredj koldulni” – így feleltek.
    Ti dúsak, kik mondátok: dolgozz,
    Elég csontot vetettetek;
    Alván szalmátokon, a vén csavargó
    Ezért nem átkozand meg titeket.

    Mint más szegény, lophattam volna;
    De nem, csak tartottam kezem.
    Mi több: leszakítám az almát,
    Mely út melletti fán terem.
    Hússzor záratták immár reám
    Ezért a börtön ajtaját,
    Elrabolván a vén földönfutónak
    Egy birtokát: a napnak sugarát.

    Van-e hazája a szegénynek?
    Mit ér búzátok, borotok
    Nekem, ipartok, dicsőségetek,
    Egybegyűlt szónokaitok?
    Míg ellenség hízott hadával
    Megvett falaitok megett,
    Ellen kezéből nyerte táplálékát
    A vén földönfutó – és könnyezett.

    Mint láb alá teremtett férget,
    Miért el nem tiportatok?
    Vagy mindenek javára tenni
    Mért meg nem tanítottatok?
    Egy kedvezőbb szél és a féreg
    Szorgalmas hangyává leendett,
    S szeretett vón testvér gyanánt, ki
    Most úgy hal meg, mint ellenségetek!

    Forrás: Arcanum

  • Juhász GyulaEz a föld…

    Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz.
    E föld örökre altatón maraszt.
    E föld, amelyből nincsen egy rögöd,
    Csak gúny és vád, örökös örököd.
    Itt bújdokoltál hosszú éveken
    Nehéz robotban, messze végeken,
    Tanítva és tanulva éjt, napot,
    Megsüvegelve urat és papot.
    És álmodoztál Párizsról, a vak
    Végvári éjben, őszi ég alatt
    És Pestig sem jutottál el, szegény,
    Fáradt, kopott, dalos vándorlegény.
    Már itt maradsz e földön, föld alatt!
    Még könnyed és pár versed megmaradt,
    Ha sanda szem rád görbén néz talán,
    Megbékél pár szív a szíved dalán.

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

    Tűzből kimentett hegedűddel
    mihez kezdesz, szegény cigány?
    Csiholsz-e még nótát belőle,
    vagy vályogot vetsz ezután?

    Kezedben régi kincsed roncsa,
    a fája üszkös, húrja lóg,
    de próbáld csak, tán fölzeng rajta
    a keserűt, a ríkatót.

    Madzaggal kötve-toldva húrja?
    Akkor is! Hátha szólna még:
    ha mást nem, azt a percet sírja,
    mikor a rongyos putri ég,

    mikor veszett csiviteléssel
    a tébolyodott fecskepár
    pucér fiókáit hogy mentse,
    a lángoló ereszre száll,

    mikor ebeddel vonítottad
    a pusztulást, hogy az egen
    együtt csikarjon cigánysorsod
    s az ősi csikasz-félelem!

    Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
    aztán aludj, amíg az éh
    aludni hágy, míg jő a vénség,
    a térdig sár, a trágyalé,

    s a vályoggödörben merenghetsz:
    hogyan cifráztad egykoron…
    s hull rád az emlék, mint a pernye,
    s beszállja szíved a korom…

    Forrás: DIA – PIM

  • Juhász Gyula: Mit akartam?

    Kifelé ballag már a vén diák
    Az életből és a melódiák
    Gyéren zendülnek ajkán s csendesen,
    De azért még pár nóta megterem.

    De azért én panasszal nem vagyok,
    Az Isten napja néha rám ragyog,
    A csillagok a régi szelidek
    S hozzám hajolnak lassan a szívek.

    Mást nem akartam, Isten a tanúm,
    Elhallgat immár a vád és a gúny,
    Mivel az értetlenség illetett,
    Mert úgy szerettem a szegényeket.

    Magyar szegénység hű költője, én,
    Kitartok véled, régi jó remény,
    Hogy a jövendő csak nekünk terem
    S hogy e jövőt építi énekem!

    Magyar szegénység: véget ér e tél,
    Lesz még itt szőlő és lesz lágy kenyér,
    Az igazság lesz úr e föld felett
    És az se fáj, hogy én már nem leszek!

    Forrás: MEK

  • Madách Imre: Karácsonykor

    Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
    mindenekre tiszta fénypalástot ad.
    Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
    tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

    Ünnep van valóban, ím a büszke vár
    dús világításnak özönében áll,
    fényes csarnokáról hangzik a zene,
    s vad dombérozásnak hangja jön vele.

    Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
    férj s nő átkarolva tartja magzatát,
    keblök melegével óvják gondosan,
    s rájok elterítve egy rossz gúnya van.

    Így űlnek sokáig, némán, reszketeg,
    míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
    „Márma van karácsony szentelt ünnepe,
    a nép megváltója márma születe;
    jó, hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
    mert feledtük volna, hogy megváltatánk.

    Óh, hatalmas Isten, hát miért, miért
    ontatál fiaddal értünk drága vért?
    Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
    s a nép rab maradjon véges-végtelen?

    Cél után fáradni, küzdeni dicső,
    elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
    ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
    csak hogy életemet nyomorogjam át,
    s amelyet kiküzdök, életem minek,
    hogy legyen igámat hordani kinek?

    Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
    egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
    Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
    és igába tart csak zsarnok akarat?
    Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz,
    s a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
    Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
    óh, takard, takard nőm édes gondosan.

    Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
    hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
    szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
    S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
    édes álomképet sző rájok keze,
    s boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.

    S hogy ne verje őket zord valóság fel,
    lassan eltakarja őket hólepel. –
    A várból öröm száll – zúg a téli szél –
    a család helyén csak kis hódombot ér.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Salamon Ernő: Tél

    Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
    üres gyomrunk ma sem zabált.
    Kezünk fejszét nem foghatott, se tollal nem dolgozhatott,
    se meleg kesztyűt nem kapott.
    Lábunkon rongyos a cipő, fagyot ujjak ideje jő,
    esős időre fagy idő.

    Mindegy: ősz lenget lombokat, vagy nyár méla kolompokat,
    nekünk nem hord csak gondokat.
    Csönd üli meg a kerteket, valaki… messze… nevetett.
    Itten? Csak őrült lehetett.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Özvegy a villamosban

    Ennek az özvegynek itt a villamosban
    nem akar senki se
    helyet adni.
    Csak áll s lesi, hogy
    hová
    ülhetne le.

    Szemében pedig ez van: Irgalom,
    kegyelem, emberek.

    Messziről jövök én,
    gyermekszobákon és temetőkön
    bukdácsoltam előre,
    míg ide jutottam.

    De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
    elhaltak fiaim,
    leányaim, kedves vejeim is,
    s most egyedül
    teszem meg ezt az utat,
    a végállomásig.

    Mondjátok, emberek,
    ha láttok itt, amíg dülöngök,
    rendkívül furcsa, kis fekete kalapomban,
    rogyadozó térdemmel,
    s a gyakori szüléstől
    megroncsolt méhvel,

    nem jut eszetekbe
    az édesanyátok?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Skála

    Őszi éjjel
    a nők ágya,
    mint a vér.
    Vágynak ők is,
    árva lelkek,
    a napér.

    Lámpa füstöl
    hosszú füsttel
    olykoron.
    Hull az ágyra
    fekete hó,
    a korom.

    Künn az ajtó,
    bús sóhajtó,
    nyekereg.
    Tompa hangon
    rí a gangon
    egy gyerek.

    Ülnek-ülnek
    az ágyaknál
    csendesen,
    gondolkoznak
    régi, rút
    emlékeken.

    Egy se tudja,
    hogy mi bántja,
    mit akar?
    Kóc a fésűn,
    a fejükben
    zűrzavar.

    Forró ujjuk,
    mely sok férfit,
    szívet ölt,
    most fázósan,
    fényes tűvel
    inget ölt.

    A gavallér –
    aranytallér
    hova ment?
    Porlad ő is,
    mint a szívük
    odalent.

    Hervadt ajkuk
    csókos álmot –
    sírva kér.
    Őszi éjjel
    a nők ágya,
    mint a vér.

    Forrás: MEK


  • Váci Mihály: A cigánylány

    Egy rég elhamvadt nyáron láttam
    a cséplések arany porában.
    Ment fel a porszínű mennybe,
    szalmafelhővel görnyedezve.

    Az ostorrá font sugaraktól
    a bőre ki-kicsattan olykor.
    Ment fel a szőke kazalra,
    ő, a szomorú barna.

    Szipogva táncolt a törekben,
    térdét hűs vödrökkel törette.
    A pelyvahordó nyele két
    sebbé csókolta tenyerét.

    Ha ő vágta fel, mintha élne,
    úgy bomlott vállára a kéve.
    És irgalomért a kalászos
    rozs-szál mind lehajolt hajához, –
    éj-arca körül olyan tűz lett,
    mint a czesztohovai Szűznek.

    A hajába pergett magoknak
    fényei este felragyogtak,
    s a kontyára hullt kalász pelyhe
    fejét éjjel körülderengte.

    Könnyű, szép kicsi melle,
    mintha madárka lenne,
    az inge alatt félve,
    verdesve bújt a szívére.

    Ha a férfinép kikacagta,
    tenyerét remegőn odakapta.
    A szeme kék volt, mintha
    belőle vadgerlice inna.

    Soká a falombra ha nézett –
    a galamb odarakta a fészket.
    Ha fáradtan ült le,
    a forró szél is kikerülte,
    s lábainál, mint a komondor,
    lihegett, fulladva a portól.

    Ha jól tudom, talán még
    utána is ment a faárnyék.
    Hazafelé zöld hűvösök
    cirógatták a fű között.
    A holdat nézte, – mendegélt,
    s mennybe vitték a jegenyék.

    Az egész nem igaz: – álom.
    Fekszem és kitalálom,
    csak hogy valami fájjon.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: Kató a misén

    Pompás, fehér Karácsony-éjen
    Kidobta a szikrázó hóba,
    Kidobta a havas semmibe
    Magzatját a papék Katója.

    Aztán Kató, a kis cseléd-lány,
    Szédülve, tántorogva, félve,
    Ahogy illik, elment maga is
    Éjféli, szent, vidám misére.

    Kató gazdája, az izmos pap
    S falusi nyája énekelnek:
    »Dicsértessék az egek ura,
    Hogy megszületett az a gyermek,
    Az a gyermek, ott Betlehemben.«

    Kató fölsír a papi szóra
    S az a gyermek, a betlehemi,
    Könnyezve tekint le Katóra.

    Forrás: MEK