A drótcsengő a parkban
megszólal lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a földön: őszi levél.
S a csengő csengve mindég
mert rázza durva vendég,
hivatlan északi szél,
bejő a zárt kapún át,
s hordozva hosszú gúnyát
söpörget, sárga levél.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem úgy fakad a vers,
ahogy Ti gondoljátok,
nagy véres harcok árán:
nem úgy fakad a vers.
A vers csak születik,
mint ahogyan születik a szél.
Vagy a virág.
Vagy a falevél.
Szellő a vers,
s én azt hiszem,
a Végtelen küldi vele nekünk
Világ-virágok bűvös illatát,
s amint szívünkön lopva illan át
lepergeti az érzés-szirmokat.
(Alkony felé
egymásnak furcsa kékes titkokat
hegyek üzennek így.)
Mikor a vers fakad,
egy pillanatra minden más megáll.
Csak alig-alig dobban a szívünk,
mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat …
s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
egy messziről jött csöndes idegen.
Tavaszi szél oson át néha így
az alvó ligeten.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy bordóvörös könyv vagy –
Dús, csevegő szirmok lapjaid,
Melyek között a szél borzolva lapoz…
Nehéz illatú, nedves szirmaid
Telítve vannak titkos regékkel,
Melyeket a múlt a földben hagyott…
Lapoz, lapoz szirmaid közt a szél,
– Pompás kötésed most nyíl épp széjjel,
S elmeséli nékem amit olvasott…
Forrás: Lélektől lélekig
Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomodban esi kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.
És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.
S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket
ahol velem szerettél volna járni-
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.
Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.
A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
S homlokod homályából csapkod felém egy lepke.
Forrás: Lélektől lélekig
Holló suhant a bérc előtt,
s egy eltévedt póling nyögött
verdesve láthatatlanul.
A csúcsokon hó vékonyul;
s a vízválasztó síkon át
nem lelni búza, juh nyomát,
kipergett mag a kőrakás,
és pásztorkürt a károgás,
míg gyér hangját s mohát legelve
egy felhőnyáj bitangol erre.
S az Északi Szél: láttam őt:
ruhádnak kéjjel nekidőlt,
hogy tested báját bronzba öntse,
s zárt arcodról zúdult a földre;
s többé nem hús-vérként ziháltál,
márvány röptödbe fagyva álltál.
Ó szárnyatlan Szárny, férfiálom,
ki volt szebb nálad a világon?
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)
Édes szellő jött a hegyekből és
elhozta a lombok suttogását,
elhozta a jázmin illatát,
a madarak dalát és a csendet.
Elhozta a hó tiszta illatát is,
a nap ragyogó fényét,
a források habjait,
a gyerekek énekét,
az avar pihenését,
az óvatos lépteket,
a reményt és a szeretetet.
Édes szellő jött a hegyek felől
és elhozta hozzám a legöregebb Hegyet.
Amikor a Hegy megérkezett,
leült mellém a székre
és beszélgettünk,
mint minden este,
amikor a nap már elbújt
s az első csillagok félénken pislogtak
a tiszta-kék égen.
Az öreg Hegy sokat mesélt nekem,
erőssé tett és bölccsé,
mert a tudás erő,
a látás bölcsesség.
Lassan mesélt, hogy megértsem,
és néha képeket is mutatott,
eleveneket, szépeket,
illatokkal, dalokkal teli képeket.
Az öreg Hegy mesélt az emberekről is,
akik nála laktak,
énekelt a dalaikból,
amelyek az Életről szóltak,
elmondta a vágyaikat,
amelyek erősek voltak
és csak álmok maradtak.
Mutatott árnyakat,
mutatott fényt,
elsóhajtotta az öreg fák lélegzetét
és a sűrűben lakó madarak csipogását.
S amikor a világ sötétbe burkolózott
s csak a csillagok lesték kíváncsian
a Hegy szavait,
felállt, szólította a Szelet,
felült a hátára és énekelt neki:
„Édes Szellő, kedves Szellő,
világokon átrepülő,
későre jár, éji idő,
szaladj velem, szaladj, Szellő!”
A Szél pedig elmosolyodott,
kitárta szárnyait,
felröppent a magasba
s vendégemet visszavitte a társai közé.
Mert várták, szerették és tisztelték
a bölcs öreg Hegyet.
Én visszaültem a székre
és vártam a másnap estét,
amikor a Szél újra elhozza őt,
hogy beszélgessünk.
Forrás: Lélektől lélekig
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! – mindegyre kérded
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán –
Virág
Mért nem szelíden simogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mért nevetek hozzá – szemtelenség!
Ilyen csúnyán, fülsértő – élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemre ütsz!
Pitypang, ne hagyj itt
Inkább megmondom
Megmondom – várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így – még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
Mi kapkod így, pitypang? – A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva bosszúságodon.
Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám – anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom –
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva
Felhőbefuró forgószél tetején?
Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.
Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem
