Ásít a sivatag.
Ezer álnok álmos szemével
Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
Állok a porhullámok közepén.
A két karom magasra tárva,
Az ég felé, az ég felé.
És égő szemmel és égő szívvel
Nézek, szembe a Nappal.
Hasad a hajnal.
Az álmos, szürke sivatag fölött
Megvillan a fény és fölkel a Nap.
Bíborosan, aranyosan,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
És én, kitárt karral és szívvel,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
Nézek, szembe a Nappal.
Minden sugár énrajtam rezdül át,
Minden dal rajtam csendül át.
Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
Vagy egy nagy-nagy harmónia,
Dalból, tűzből és élő sugarakból?
Én vagyok-e a puszta lelke?
Vagy az én lelkem a Nap?
Nézek, szembe a Nappal.
Úgy átjár a fény,
Úgy fölissza a lelkemet.
És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
A tüzes, imádságos és szerelmes,
A sivatagra és az én szívemre?
Vagy belőlem forrásozik a Nap?
Kitárt karokkal, magam is tűz,
Nézek, szembe a Nappal.
Forrás: Lélektől lélekig
