Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom,
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is olyan szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.
Forrás: Szeretem a verseket
Nincs könyv olyan drága,
Hogy olcsó ne lenne,
Annyi, annyi kincs van benne.
Annyi gyönyörű vers,
Annyi szép történet,
Annyi mese, annyi élet.
Hipp-hopp Londonban jársz,
Meg az Indiákon,
Mindenütt jársz e világon.
Élsz a messzi múltban,
Az örök jövőben,
Jut így néked élet bőven.
Könyv vigasztal bajban,
Ha beteg vagy, gyógyít,
Jót tesz azzal, ki kínlódik.
Megnevettet a könyv
s néha könnyre indít,
Ez is gyönyörűség mindig.
Olyan jó pajtásunk,
Hogy ott lakik nálunk,
Tőle soha el nem válunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.
Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél az a papír.
Meredt szemekkel aki súg
az mind gyalázatos hazug.
Ugratnak, játszanak veled.
Nem lehet az! Hogy képzeled?
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.
Ne hidd el, ne hidd el mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.
Hallod? Ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad.
A fényképed, meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.
Csak ami szép, jó, mind igaz.
Mit álltál, az az igaz.
Mi nem divat, mi nem haló.
Az, ami örökkévaló.
Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.
Csak a segítség, a vigasz,
A barátság az az igaz.
Csak az a gyémánt szeretet,
S a szívekre veretett.
Belénk döfték a kést, ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel és eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd!
Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hagyd magad!
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad!
Légy tiszta, hős légy,
Légy erős, holt részeg légy, légy eszelős,
A Földre a felhőkből tekints.
Te légy az Isten, hogyha nincs!
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszer vágtató gyöngyhintóbúl
Aranyat szórni a népnek, aki kódul.
Mérgezett liliomok közt egy éjben
Elveszteni az eszemet a kéjben.
Egy váll. Óh, csókkal hajolni feléje,
Hogy az életet, a halált megérje.
Egyszer olyat sírni, hogy a sírásom
A két orcámon végig árkot ásson.
A végtelen tengerbe beleúszni,
Odaveszni, el se búcsúzni.
Forrás: szeretem a verseket
A szótalan szoba lakója
Egyszer csak fölpillant a falra,
Meghallja és csak hallja, hallja
Hogy ketyeg fönn a falióra.
Így vagyok én az én szívemmel,
Gondolkozás közt elalélva
Nagy-nagy csöndben meghallom néha,
Hogy a szívem ver, a szívem ver.
És bágyadozva és ijedten
Figyelek a lankadt verésre:
De rég nem vettem szívem észre,
De rég találkoztunk mi ketten.
Mint hegedű a rázárt tokban:
Szól szívem, szól, oly távol innen.
Túl kabáton, mellényen, ingen
A szívem szól, mélyen, titokban.
Egy gyáva kis fiú sír benne,
Ki a felnőttek közzé tévedt,
És gondok, nők, elzüllött évek
Idegenéből hazamenne.
Egy ájúlt perc, míg a szívem ver,
Mintha nem élnék, nem én volnék,
A népek közt nem én loholnék
Erre-arra néma szívemmel.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)
Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni
Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni
A járdán osztani a virágot
Tegezni az egész világot
Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat
Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel
És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni
S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni
