https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Tóth Árpád: Könnyű dalt…

    Könnyű dalt, enyhe, ízes szerenádot
    Dalolni néked jó ma, ó, te áldott
    És megszentelt az asszonyok között!
    Míg messze ágyadon pihensz fehéren,
    Édes szájú szókkal csókolni álmod…
    Mint drága serleg, mit régi bor telít,
    Csillog a fényben, szívem oly szelíd.

    Dalolnék, édes szájú szerenád
    Csókolja álmod, s vágyam szeme rád
    Nagy messzeségből fátylasodva néz.
    Vágyam még néz utánad, s úgy izen,
    Mint égi csillogású férfiszem
    Fordul az utcán nők után ragyogva,
    Érzed-e még mohó és selymes
    Simítását…

    Óh, érzed-é a roppant messzeségben
    Ez örök, forró, alázatos, árva
    Felédnézést, mely… koldul.
    S ki női száj bíbor kapuja láttán
    Hörögve sír, és nyomorék karom
    Mint templom ajtaján a ferde koldus…

    Ó, vágy, örök vágy…
    Alázat íve görbül ferde hátán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Tenger az élet

    Tenger az élet.
    Sok ezer év óta hullámzik velünk,
    sok ezer év óta hullámzik velem.
    Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen,
    szürke kis parányok, mind, mindannyian.
    Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.

    Tenger az élet.
    Mindannyian keresünk mindig,
    keresünk egy másik vízcseppet a nagy,
    szörnyű óceánban.
    Néha megtaláljuk.
    Összesimulunk egy pillanatra,
    aztán jön egy hullám és felkap,
    vagy leránt a mélybe, és mi keresünk,
    keresünk újra tovább.
    Minden csepp egy másik kicsi cseppet,
    a mérhetetlen, szörnyű Óceánban.

    Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán
    és egy vízcsepp olyan parányi benne.
    Sok ezer év óta keresem már őt,
    kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha…
    olyankor is egy pillanatra csak.

    Háborog a vihar, röpít a hullám…

    Voltam koldus, béna, nyomorék,
    hazám a templomajtó… ő talán királynő volt akkor
    és garast dobott reszkető kezembe…

    Császár is voltam… büszke, nagy, hatalmas…
    ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn,
    de éppen akkor nem vadásztam ott,
    mert dolgom volt, más… fontosabb, nagyobb…
    pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.

    Most is keresem.

    Néha belenézek valakinek a szemébe…
    aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt.

    Néha belecsókolok valakinek a piros szájába…
    aztán idegenül néz össze a szemünk…
    ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más.

    Néha összesimulunk, amikor sír a tangó…
    kilessük egymás szíve dobogását…
    aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.

    Egymás lelkébe belenézünk…
    csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást…
    aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá…
    és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig,
    míg világ a világ.

    Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas,
    furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.
    Mindenütt, mindig csak őt kerestem.

    Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek,
    mert régi magamat látom meg benne,
    páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását.

    Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe
    csókot leheljek, szebbet, szentebbet,
    mint amilyent valaha asszonyszájra adtam.

    Egy pillanatra csak.

    Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe
    vagy sugárszálon az égig emelhet…
    valaki utánam csodálkozik…

    Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon,
    lehetek százöles tengermélybe zárva:
    mindörökre őt fogom keresni
    és ő engem fog keresni mindörökre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Devecsery László: Dal Rodinnel, néked

    Két kéz, ha titkot rejteget,
    két kéz elringat engemet;
    két kéz között a szerelem,
    két kezed: kezem énnekem.

    Két kéz, ha titkot rejteget,
    két kéz elringat tégedet;
    két kéz között a szerelem,
    két kezem: kezed teneked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Alig hihető

    ha rád gondol,
    a test remegése,
    a kulcsolódó mozdulatok,
    tompa és vak áramütések,
    bizsergések és lüktetések
    emléke tör fel a mélytudatból

    ha rád gondol,
    a torka kiszárad,
    ringatják öklelő, puha hullámok,
    melegvízű források, öblök,
    sodorják mederfenéki áramlások,
    forgó, veszedelmes örvénylések,
    s a bolygó, varázslatos delej
    rabul ejti ismét

    ha rád gondol,
    pörögni kezd és emelkedik,
    elúszik messzire a civódások
    mérges gőzei közül az ég
    boltozata alatt, és álmában
    méz csordul ajkán

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Vallomás őszikének

    Úgy állok itt télben, viharban,
    hamuban, tűzben,
    mint nyugtalan vizek
    partjain a fák,
    mint hallgató síkok felett a holdtalan egek.
    És úgy megyek néha
    a lángjaid felé és úgy kereslek néha a halottak szemén,
    mint akit
    lombok és hegedűk
    a földbe sirattak
    ezelőtt régen.

    …És úgy állok itt, mint a hegyek kövében
    a hű folyondár
    piros csillag-virága
    és várlak egy fehér szikrájú téli délben,
    hogy bátoríthassalak
    ezzel a daloló,
    gyönyörű szavammal: – szeretlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Feleselő

    Tudod, hogy mi a szerelem?
    – Hogy vele igen – vele nem.

    Hogy mi a tűzbocsátkozás?
    – Csak ő legyen és senki más.

    Az utcán meg sem ismerem.
    – Még szemhéját is szeretem!

    Minden mozdulata hamis!
    Mosolya, csókja – akkor is!

    Torkomig ér gyűlöletem:
    senkivel se – vele igen!

    És kerülöm, és megvetem,
    és átkozom – és szeretem!

    Őrült vagyok és lángolok
    karjában – mint a csillagok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • José Eusebio Caro: Veled

    A büszkeség elfáradt bennem,
    s nem érdekel az érvelés,
    hadd üljek le, és szóljak csendben,
    ahogy beszél a szívverés.

    Nagy szavak nem jönnek majd számra,
    csak nézni vágylak hallgatag,
    sok sebemet nem veszem számba,
    nevetek – hallom hangodat.

    Csak egyszer még, s úgy lássam lelked,
    ahogy az Úr megalkotott,
    s szóljak hozzád, mint elfelejtett
    jó baráthoz, ki rég halott.

    Feledni, mit azóta éltem,
    amit tudok, s mindent, mi ért,
    lelkesülni egy semmiségen,
    és sírni, nem tudom miért.

    Szeretni jött földre az ember,
    és ki ne adná boldogan
    pár ilyen megszerezhetetlen
    percért mindazt, mi hátra van,

    mikor minden keserűségre,
    minden kín, mit szerelme ád,
    lelkében tombol, tűzben égve,
    s egy nő lelkébe ömlik át?

    Ádám apánk! Nagyot hibázott
    benned Emberi Lényeged,
    mikor választott hiúságod
    tudást a boldogság helyett!

    Mert a boldogság mi más volna:
    nem tudni, mi a félelem,
    s élni, Évádat átkarolva,
    tudatlanul s szerelmesen.

    De hisz semmivel nincs ez másképp;
    minden elvész e földtekén:
    ifjúság, haza, honi tájék,
    ártatlanság és hű erény.

    Amíg miénk, nem tartjuk sokra,
    csak akkor ejtünk könnyeket,
    csak akkor siratjuk zokogva,
    ha mindörökre elveszett.

    Dobos Éva fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Emlékszel?

    – Emlékszel?
    Függönyök mögé zártuk a napot.
    Nem akartuk,
    bántott a fénye.
    Másnapos ingeink gyűrődéseit
    takartuk puha éjsötétbe.
    Gyufával gyújtottam holdvilágot,
    sápadtat, szelídet, álmodót.
    És bejött akkor a Göncöl-szekér
    a szobába, s én csak álltam ott
    mozdulatlan csodálattal.
    Mert tudtam, hogyha mozdulok,
    ha eloltom azt a cigarettát –
    kialszanak a csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Akkor is ott is

    A felhők szürke rabnőruhájában
    sápadtan és félénken lépegetsz
    a lágerudvar-réten át a fény
    szögesdrótjai közt kelettől nyugatig
    zápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-lilás
    kikericsét meggyalázhatják bármikor
    éjjel a fennsík priccsén forgolódsz a hold
    reflektora végigpásztáz aludni nem hágy
    gondolsz-e rám ilyenkor aki egykoron
    villám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omló
    sörényedben fürdettem arcomat
    gondolsz-e még vagy csak a holnapi
    holnaputáni robot jár eszedben amitől lecsupaszított
    erdőkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészen
    az alkonyatokban de én a ködök krematórium-
    füstjében is érezni fogom tested illatát
    s akkor is ott is a te nevedet mondogatom majd
    mikor egy tiszt unott kézmozdulattal
    eldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Ballada

    Hold ezüst útja a tavon
    ne lépj rá szép leány

    Mennem kell ne tartsatok vissza
    mennem kell meg kell őt találnom
    ne zörögj mákgubó a szélben
    hívó hangját nem hallani
    ne bújjatok el margaréták
    ingének gyöngyházgombjai
    ne szaggassatok pipacsok irigy
    kurvák vörösre mázolt körmei
    mennem kell meg kell őt találnom
    mennem kell ne tartsatok vissza

    Hold tüllje lesz menyasszonyi
    fátyolod szép leány
    ruhádat kagylók karmai
    megtépik szép leány
    szűz öledet megökleli
    nádtorzsa szőrös buzogány
    nem kedvesed szemefehérje
    hal villog itt az éjszakában
    ne ereszkedj közénk a mélybe
    maradj a parton szép leány

    A sebtiben varrt éjszakából
    a csillagfény mint férc kilóg
    fölfejtem én varrok belőle
    ágyunkra súlyos takarót
    fölfejtem én varrok belőle
    fekete vőlegényruhát
    böködöm Sarkcsillaggal sodrok
    a holdfényből ezüstfonált
    mennem kell ne tartsatok vissza
    nem várhatok tovább

    Fölfejted szép leány belőle
    varrhatsz majd halotti lepelt
    a súlyos koporsófödélre
    csillaggal íratik neved
    ne lépj rá szép leány a tóra
    csalás a hold-ösvény csalás

    Mennem kell gyűrűm elveszett
    ha nem lelem felhúzza más
    fél pár cipőm is elmaradt
    oltár elébe hogy megyek
    fátylam is elring a tavon
    mit bánom én legyen csalás
    hold útján bár elsüllyedek
    mit bánom én ha látomás

    Gyűrűzik majd tested felett
    a víz fehér cipőd a hold
    felhők sarában elmaradt
    lábodra föl nem húzhatod
    ne lépj a tóra szép leány
    csalás a szerelem csalás

    Mennem kell meg kell őt találnom
    mennem kell ne tartsatok vissza
    ne szaggassatok pipacsok
    kurvák vérvörös körmei
    ne bújjatok el margaréták
    ingének gyöngyházgombjai
    ne zörögj mákgubó a szélben
    hívó hangját nem hallani
    határok fűrészfogain
    lépkedve is megtérek hozzá
    népeket földhöz szögező
    esőben visszatérek hozzá
    Charonnak szemem garasával
    fizetek és átkelek hozzá
    mennem kell úgyis megtalálom
    mennem kell nem tarthattok vissza

    Hold ezüst útja a tavon
    megnyílt alattad szép leány

    Ölelj ölelj tó-vőlegényem
    ne sirass engemet anyám

    Forrás: Lélektől lélekig