https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Gárdonyi Géza: EGYEZÉS

    Minden keréknek más a fordulása
    s minden embernek más a kereke.
    Ma is zúg még a babiloni lárma:
    bomlott óra a világ élete!

    De mink kettecskén ugye tulipánom:
    nem disputálunk semmin a világon.
    Amit te mondasz, szép lelked zenéje.
    S az én lelkem, miként az erdő mélye
    visszhangzik rá híven figyelmesen.
    S amit én mondok, azt te kedvesem
    mosolyogva, bólintva hallgatod,
    Legfeljebb ha a szóban akadok,
    szép selyemszálként fűzöd a beszédbe,
    ami csak lánynak juthat az eszébe,
    Mi néked kedves, kedves nékem is
    mi néked ízlik, ízlik nékem is;
    ha te nevetsz, én is vidám vagyok;
    ha te bús vagy, én is csak búsulok;
    s ha én susogva szíved kérdezem,
    csókkal felelsz rá én szép kedvesem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Elátkozottan

    Mint páros gót oszlopok, összeforrtan
    tartjuk a remény boltíveit,
    állunk csontfehéren elátkozottan,
    míg a törvény rajtunk be nem telik.

    Tudod, hogy minden ellenünkre fordul,
    tudom, hogy minden vád fejünkre száll,
    de fájdalmakon és rágalmakon túl
    tiszták vagyunk, mint hófürdette táj.

    Neved az álmatlan tengerre írom,
    már fodraid közt leng a szürkület,
    virrassz velem, örökös éber áram,
    sötétedik – meghalok nélküled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leopoldo Lugones: Együttlét

    Balzsamoztak az akáclevelek,
    miket homlokod felövezni téptem,
    nyugtalan cipőd ragyogott fehéren,
    egész esténket bájjal töltve meg.

    Eros szavára vetkőztettelek:
    szoknyácska, nyílj meg! S diadalmas kéjem
    sóhaja izzón csípőid hevében,
    nyögte a vén pad férfi-kedvemet.

    E szürke estén éledt újra itt
    az örök tavasz… S az árkocska, mit
    a fáradtság vont szemeid alatt,

    a félhomályban olyan volt, akár a
    tavaszban egy kis könnyű fecske szárnya,
    mely nézésed varázsán fönnakadt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós: Halmozottan ábrándos vers

    Ha a napok rohannak,
    vesztüket érzik,
    Ha a hajnal bíbora
    testéből vérzik,
    Ha a reggel szipogva
    válladra borul,
    és a torkodban fájó
    íz, titok szorul,
    Nézz a tükörbe, szemeidben élek…

    Ha fakuló szivárvány,
    szégyelli magát,
    mert zöld hínár lepi el
    tündérek tavát,
    Ha szíved jeget olvaszt,
    kezed varázsol,
    szikra pattan közöttünk,
    csak úgy magától,
    Ne félj a tűztől, vigyázok rád…

    Ha vihar jő, otromba,
    vad zápor szakad,
    józanít a valóság,
    álmodni szabad.
    Legyél ábránd éjszaka,
    lelket nyugtató,
    megfáradt létnek néha,
    édes altató.
    Készülj Kedves, hideg idők jönnek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo: Olyan a szerelem

    Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
    amelytől fénylik a szirom,
    amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
    szivárvány-szikra, millióm.

    Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
    ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön –
    mi távolabbról: mint a gyémánt,
    az közelebbről: mint a könny.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Hozzád, Érted

    Azóta élek, hogy megláttál,
    Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
    A bizonyosság vagy fölöttem.

    Én: hamu, elporló föld,
    míg hatalmad nem lehell
    lelket a lelketlen anyagba.

    Süket, örökcsönd-hegedű,
    ha nem leszek élő hangszered,
    mely érintésedre felel.

    Hozzád és Érted a harang:
    a himnusz.
    És a rekviem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Faggatódzó óda a nőkhöz

    A föld alól nézzek vissza rátok?
    a jóvátehetetlen éjből,
    midőn kő és virág egymásnak támad
    valami ősi gyűlölségből?
    Midőn a tenger kosarából
    szétgurul a mélységek gyöngye
    s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?

    Agyag-homályból s gyökér-függönyön át?
    a földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?
    Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,
    míg kutyatej sárgul fönt s vadkapor?
    Elmerült tank csöve lenne a távcsövem
    s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,
    szállna fölöttem kihívó suhanással.

    Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.
    Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.
    Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:
    süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.
    Amit megérintettem eddig, el is hagytam,
    csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,
    melyet naponta meghódítanék.
    Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:
    alul a halálos víz, fölül az ég.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Vers két nőhöz, egy időben

    Jöttök, csöngettek,
    egymás kezébe adva a kilincset.
    Te szőkén s gyászfeketében,
    ő kimarjult, kék farmerszoknyában,
    mint aki csuromvizes hetek után
    egész májusban egy dombtetőn szárítkozott.
    Veled az erdő is jön, a temető is,
    országok, eltitkolt érzékiséggel,
    a méz,
    a méz, a káromkodás,
    a káromkodás, a méz, az alkohol fojtott anarchiája
    s őrült muslica-bandák
    s őrült muslica-bandák hopszaszáznak a fejed fölött.
    S nincs tél, ha jössz, nincs nyár,
    csak láz van a bordákon belül, nagy kékség
    és vetkőző szavak a szájban.
    Ő meg csak betoppan mindig,
    mint aki jó hírrel jön,
    mintha saját magától hozna üzenetet.
    A szempillája: fekete sás,
    csípője körül egyszerre két tavasz
    és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy
    fehér vonat
    futna el hangtalanul.

    Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve,
    nem is gyanítva, ki a másik:
    barát-e?
    barát-e? barátnő-e?
    álmok takarítónője?
    hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe,
    én játszom titkon a kezetekkel is
    egy ágyban,
    egy időben
    egy hiányban –
    a világ kiszáradt gödreiből is
    én nevetek föl külön-külön a kedvetekért
    s nem szomorít, hogy kárhozat ez:
    a halálomban megoszthatatlan
    leszek úgyis.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Amazonok fekete húga

    Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,
    a hányódó árvízi csokrok majd
    a szemétre kerülnek;
    szétázott újságpapír a téli ég is,
    olvasatlanul odakerül.

    A hátam még havazik néha-néha
    s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,
    de szemem, amely a havazásban
    sokáig utánad járt,
    délen keresne már hajadnak tengerpartot.

    Betegek voltunk, nagy pólyakötések
    lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,
    a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,
    a halál görbülő kése sem, mint amekkorát
    meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.

    Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben
    a Nap. Mutasd meg csonkaságod
    az első zöld levélnek,
    minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,
    amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,
    ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.

    Forrás: DIA

  • Nemes Nagy Ágnes: Félelem

    Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
    A rémülettől görcsösen szeretlek.
    Elsorolom, hányféle iszonyat
    vár rám és rád, már arcunkba merednek.

    Csak sorolom, csak számolom naponta,
    hörögtető álomból riadok,
    készülődöm még iszonyúbb koromra,
    simogatom sovány, meleg karod –

    Kint söröztünk az aquincumi kertben,
    réteges emlék, gyönge, őszi ég,
    elmotyogtam egy gyerekkori versem :
    ” Sárgul a lomb, de nem hullott le még “,

    sárgul a lomb és minden perc utolsó,
    illír táncosnő köldökét riszálja,
    a gyom között latin szabású korsó,
    biciklit hirdet kétméternyi tábla,

    langyos a lég, a füst is tündököl,
    a vonaton szöllő-szagú kosár,
    a sűrü illat hajunkra ömöl,
    csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

    Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
    fordíts egyet a Göncöl-szekerén,
    szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
    s maradj velem.

    Forrás: Lélektől lélekig