Immáron ötven
esztendő szakadéka
tátong mögöttem.
De hol a palló,
az az egyszál, amin én
idáig jöttem?!
Ing-leng törötten.
Valóságos csoda, hogy
embert nem öltem!
Csak jöttem, jöttem,
ballagtam sarki fényben,
caplattam ködben,
s nem könyörögtem
soha senki fiának,
nem könyörögtem – – –
Állok itt gyöngyben.
Ajkamon csönd lakatja.
Törd fel, Szerelem, törd fel!
Forrás: Lélektől lélekig
A betűk, szavak fölött hangok rezegnek
Szövétnekük titkos dallam…
Belőle születnek, belőle élnek,
És végezetül belehalnak…
Lassan kibontja haját a nappal,
Merengek rólad áhítattal.
Ölelem a csendet, mintha te volnál,
Térdelek eléd mátkám, Fényoltár.
Simítom homlokod: Ébredj! Ébredj!
Nézd, itt a reggel, s én veled fénylek!
Fények fészkéből, keleti meséből,
Hajnal gerincén lapulva,
Éber áhítattal osonok hozzád a Nappal,
Ébredés mámorát csenni,
Sóhajod fényén pihenni titokban,
csendben, hogy szívünk összeérjen,
hogy szívünk összecsengjen…
Egyetlen pillanat! Ennyi az egész!
A többi? Tűz hátán, égve
Csillagnak szökik az égbe.
Látod? Ilyen a hamis isten!
Elragad azért, hogy elveszítsen.
Az égbe repít, csillagos mezőkre,
Hogy flegmán visszadobhasson a Földre…
Maradj inkább velem!
Szeress, szeretve! És végezetül
Feszülj a keresztre! Ott a helyünk!
Karjaink tárva felfeszülni a szivárványra!
Szívébe fulladt utolsó álma,
Testét bezárta rideg faláda.
Fények hátán játszik
Fenn az angyalokkal,
Hiába is sírom vissza
Könnyező dalommal
Nem válaszol, nem jön,
Csak nagy égi szárnya
Suhogtat le áldást
az árva világra.
Ég és Föld között, pórázon feszítve,
Bensőnk majd szétszakad,
Felhősülnek, és hullanak ránk szavak,
Hogy békét, nyugalmat nyerjünk,
De nem hagyja azt sóvár testünk, lelkünk.
Mindkettő mást akar: a másikat.
Közös út, csak alázattal születne,
s erre nem képes a beste lélek és test,
pedig a végén mindig győz az ég,
s a felhők mögött mindig ott a Nap,
s a szavak csak hullanak, hullanak,
kilépnek álmaink mögül, a bensőnk
végletekig feszül, szakad, a helyén üres
cserép marad, hiába ragyog ott fönn a Nap,
simogat a remény, hullanak alá a szavak,
s születik újabb költemény: derül-busong,
majd fagyos közönybe dermed,
hogy oldódjon ismét,
és serkentsen szerelmet.
Lelkét csábítja az égi tető,
Testét elnyeli a temető…
Mi lesz utána? Senki sem tudja, csak a
Nap marad, s hullanak a szavak…
Van, aki érzi, van, aki érti..
Az egyik éli, amíg más féli…
És ami voltunk, maroknyi por marad,
Fölötte kő, amire írják, ki is volt ő?
És mennyit élt, meddig haldoklott,
Mennyit remélt?
Micsoda rabság!
Fényed a lánca!
Cellája a szíved tornáca!
Rácsain lelked harmata csillan!
Raboskodnék itt holtomiglan!
Forrás: Lélektől lélekig
Akár egy távoli dal, mint illatos orgona
virág lángja a Visztula partján,
mint mámor mely vízbe sodor
a mazóvi, vakító fényben,
ami még nem volt s egyszer talán lesz majd,
megriad, félve reszket még,
akár nyírfa ágacska, új levelet hajt,
amely futna, ölelve,
visszafoghatatlanul akár a májusi pázsit,
mint parton a víz csobogása,
mint madár, amely felhők közt cikázik,
s vele repül párja,
mint szárnyak suhogó hangja lebeg magasan,
mint boldogok az égben
bennem ő olyan volt, olyan,
hogy most túl nehéznek érzem…
Fordította: Tamás István
Forrás: Lélektől lélekig
Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el?
S te, lelkem társa, akiért a föld
kemény kérgét taposva elmerültem,
háromszor el a mélységes homályba –
te értem mennyi szenvedést viselsz el?
A gyalázat torkából kilökötten
sivatagodnak naptalan fehér
izzó homokjából a sűrű tenger
sós-keserű árjába lemerültem
szenvedésed elöntött mint a tenger
és csontig mart halál és fájdalom.
A gyenge dal, fuvolád halk patakja
visszavezet? Hiszen téged sötét
halálom elborított, mint a tenger.
Visszavezetsz-e? Élve a pokol
mélyére szálltál, engem elragadni,
gyenge dal láncán engem, aki érted
éltem, haltam, és benned elmerültem
énértem mennyi szenvedést viselsz el?
Forrás: Lélektől lélekig
…érkeztél…amikor nem vártam,
Hajnal: Álmok forrása, napkelte…
Ülök bénán megigézve,
S lelkemben megnyílt lelked kertje…
Mit tegyek, hogy ne szálljon fel,
Fészket rakjon a pillanat?
Mit írjak, hogy ne riadj el,
S szívemben otthon tudjalak?
Hajnalom! Látod az álmot?
Mindig magammal hurcolom,
Vele van telve minden percem,
Ő mozdít hajszol utamon!
Látod az álmot? Tükörbe nézz csak!
Ő tekint majd vissza rád,
Ő rajzol a lényed fölé
Csillagvirágos glóriát!
Szavak! Ó milyen kevés
Amit belőletek szabok…
Ülök bénán, igézetten,
S botladoznak a mondatok…
Bárha tudnám, mindazt, mi átjár
Némán is oltárodnál vallani,
Bárha elhinném önmagamról,
Hogy vallanak pillantásaim?
Oldozz fel Hajnal!
Te vagy a templom,
Te vagy a zsoltár, és a fény!
Érkeztél, amikor nem vártam
Mint a Nap áradtál belém!
Égek, de nem fáj ez a tűz!
Sóvárgásom is áhítat.
Nyitva a lelkem, ömölj belém,
Hiszen a fényed már átitat.
Lelkemben megnyílt lelked kertje,
Hajnal-harmatán csillan a fényed!
Hagyd, hogy én legyek a kertész
Csillagvirágos vőlegényed!
Forrás: Lélektől lélekig
Adás, igéret, tilalom,
Parancsolat avagy alázat,
Ki leszel, mikor újra látlak?
Szined elé hadd készülhessek.
Ez volt asszonyos életem,
Harapós szájjal igaz útban
Utálatot is így hazudtam,
Ha így kinálták a szerelmet.
Hát sorsom a komédia:
Mért kérdjem, hogy neked is mért kell?
Bemázolom arcomat vérrel
Vagy krétaporral, mint kivánod.
Fölöttünk csak úgy kél, bukik
A Nap s a napok is úgy múlnak,
Szivek bénulnak s megujulnak
S csak mi nem látjuk egymás arcát.
Csak finita commédia
Akarsz te is majd a szemembe
Nézni ájultan és meredve?
Jól van: akarlak, hát hazudjunk.
Forrás: Lélektől lélekig
(Enyém voltál. Nyugodj el álmoddal álmaimban)
Enyém voltál. Nyugodj el álmoddal álmaimban.
Aludjon végre minden, szerelem, munka, bánat.
Forog nagy, láthatatlan kerekein az éjjel.
Oly tiszta vagy mellettem, mint álmodó borostyán.
Soha már más, szerelmem, nem alszik álmaimmal.
Együtt úszunk mi ketten az idő folyamában.
Soha más senki nem jön velem, mikor sötét van,
csak te, örökkön-élő, te örök-hold, örök-nap.
Kezed már kinyitotta kényes öklét,
lágy puha csillagok hullanak ki belőle,
s a szemed, két szürke szárny, magára zárult,
míg én a vízen úszom, mit sodorsz, s mely visz engem:
az éj, a szél, a föld teszik, ami a tisztük,
s én már nem is vagyok más talán, csak a te álmod.
Somlyó György fordítása
Forrás: Szeretem a verseket
Amikor rád találtam én,
eszmém, rügyező ágam,
föllobbant bennem a remény,
s lett honom e világban.
Forrás: Lélektől lélekig
S ha már többé nem keresel,
és ha a világ betakar történéseivel,
akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
mikor megállok és rád gondolok,
s ha nem lesz pillanat,
az se számít,
mert mindig előttem állsz
fény-ruhában, mosoly-köntösben,
s bár a világot nézem,
téged látlak
a világ zaján át te nevetsz felém
nem kell perc, nem kell semmi sem,
mert még mindig szeretlek, kedvesem…
nem kell semmi…
csak valamennyi élet,
amibe megkapaszkodhatom
valamennyi emlék,
ami csak az enyém
valamennyi Te…
egy kevés is elég,
mert végtelen vagy,
szemed az egész világ,
egy lépésed földeken visz át…
valamennyi…
elég…
Forrás: Lélektől lélekig
Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma, –
tudom: fáj, hogy neked jutott
szavaim maradéka.
Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
nyirok s penész ölelget;
nem csillagokat üldözök, –
kis emberi türelmet.
A gyengéimmel sétálok előtted,
már-már magam kínozva, –
ha rám gondolsz, a jó helyett
gondolj inkább a rosszra.
Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
– embertől más se telhet, –
önnön szívemre készítem
e gyógyító szerelmet. –
Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma,
de minden szépnél szebb lehet
szavai omladéka.
Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
ahogy a víz a gödröt,
a napnyugtát az aratók,
az istállót az ökrök.
Forrás: Lélektől lélekig
