Címke: Szerelem

  • Kosztolányi Dezső: Vallomás

    Teljes világi életemben
    szelíd a-mollban udvaroltam;
    nem volt sosem merész frivolság,
    pajzán enyelgés a dalomban.

    A jour-okon nem egy koros szűz
    érzelmesen szólott szivemhez,
    bíztatva egyre, hogy maradjak
    továbbra is jó, illedelmes.

    Az ablakon át csókolóztam,
    de akkor is nagyon szerényen:
    álom-reményt, képzelt szerelmet
    szívtam magamba holdas éjen.

    Az ideál arany hajára
    költői lázban verset írtam,
    s más csókolgatta hamvas arcát,
    míg ünnepeltem dalaimban.

    Sóhajtozó nagy mélabúmért
    a lánynép oldalamra pártolt;
    dicsért is sok, de a szívében
    azt mondta mind:
    „De nagy szamár volt!”

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Énekek éneke

    Nem hagysz nekem eleget inni
     mannás szájadból sohasem,
    hogy megtaníts örökre lenni,
     lángként lobogni, éhesen.

    Nem hagysz nekem sohasem inni
     áldott melledből eleget,
    hogy tudjak a szomjamban hinni,
     s úgy nézni téged, mint eget.

    Az asztalodhoz hívsz naponta,
     és mintha rútul játszanál,
    a dús teríték csupa pompa,
     de üres a pohár, a tál.

    Én, férfi, ennék, egyre innék,
     s te a mulót megfékezed,
    ígérve mindég, tiltva mindég
     mint papnő emeled kezed.

    Mint szajha kínálsz csók izével,
     és körmeidnek éle metsz,
    itatsz a könnyeim vizével,
     kongó reményekkel etetsz.

    A te kegyed áldása megvert,
     a te oldásod megkötött,
    s lihegve tartasz engem embert,
     az isten és állat között.

    Így váltod a múltat jelenné,
     hogy itt se légy és megmaradj,
    a végeset is végtelenné,
     és bárhová nézek, te vagy.

    Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
     te vagy, ki küld és hívogat,
    futnék tetőled s visszamennék,
     dajkáld el az én kínomat.

    Lásd, én tudom, mi e bujócska,
     tudom, mi itt e lakoma,
    ó folyton-új és folyton-ócska
     természet ősi cinkosa.

    De mondd, miért e gyatra-elvű
     földön nevelni ily hitet,
    miért e fájdalmas remekmű,
     bennem mi végre építed?

    Titokzatos, örök művésznő,
     ki ezt a sorsot rótta rám,
    boldogtalan játékra késztő,
     csodára nevelő anyám.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Francia lány

    Még meg se láthattál,
    még észre se vehetted,
    hogy észrevettelek,
    Marcelle,
    pincérlány, a rövid fekete selyemszoknyádban
    s a fehér kötényeddel,

    már az ajtóban azonnal tizenöt különböző kis mosoly
    indult meg, habozva,
    az orrodról, a homlokodról, a füledről,
    a hajadról, az álladról,
    a két halvány-rózsaszínre festett arcodról,
    a szájad, a szájad,
    a szájad felé:

    s játszva remegtek, alig láthatóan,
    türemkedve tusáztak egy darabig, majd hirtelen
    egybefutottak, és te összefogtad
    művészi kézzel,
    egyetlen kecses, furcsa mosollyá,
    és mikor odaértél a helyemhez,
    mint egy kertésznő,
    leejtetted elébem.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Én feleségem, jó és drága-drága

    Én feleségem, jó és drága-drága,
    eddig neked dalt alig-alig írtam,
    mert nem bíztam tintában és papírban,
    s féltem, hogy elhull a szavak virága.

    Nem is vittelek tornyos frizurával
    fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
    ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
    sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

    Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
    mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
    mosollyal vérzett – áldott heroina –
    sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.

    Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
    népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
    hordozza a fejét a bálteremben,
    karján egy gyémánt-fülű, buta húri.

    Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
    mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
    most nevető, most bánatos-sóhajtó –
    a karba, amely integet igézve:

    de hittem a te két jó-jó szemedben,
    a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
    én mindig a lélekbe-szembe hittem,
    most is hiszek, megálltam, várok itten.

    Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
    az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
    de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
    akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.

    Most is megmozdul e polgári otthon,
    olyan bitang már a költő kabátja,
    éjjel két nyomorék-karját kitárja,
    s feléd ölel ő is – szegény – busongón.

    Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
    adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
    volt kenyerem a gőg meg az alázat,
    de csak te tettél krisztusi lovaggá,

    ki köntösét is megfelezi azzal,
    akit szeret. Érted téptem le álcám.
    A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,
    a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

    Világok lázát mérik most a népek –
    s én egy higany-pont rebbenését várom,
    37,2… vagy 37,3…?
    s a pesti utcán is remegve lépek.

    Remegve nézek innen messze, hátra,
    oda, hol hóban ível föl a Tátra,
    s betegek fekszenek, lágyan merengve
    szájukban hőmérővel, téli csendbe.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Hitves

    Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
    és úgy követlek, mint sötét detektív,
    a pesti utcán, a budai lankán,
    kedves Ilonkám.

    De egyre jobban szállnak már az évek,
    fáradt szemünk a semmiségbe réved,
    és ami jön, az oly hűs és komorló,
    mint a koporsó.

    Az arcodon is feltűn néha-néha
    a fölség és a gyász reszkető árnyéka,
    s életre buzdítasz, halálra intesz,
    mint ama hitves,

    ki kőbe vésve áll a sírok ormán
    egy anya fájdalmával, és mogorván
    a sír hálószobáját nézi csendben
    s szeme se rebben.

    Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
    nő, kinek egy a szemfedő s a pólya,
    titokzatos alvótárs, földi vágyban
    s a hideg ágyban.

    Rejtélyes, aki immár szomorúnak
    mutatod arcod, húga te a búnak,
    beszéld el, mi az élet szörnyű titka
    és mi a kripta.

    Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
    beléd fogódzom és kérdezlek itten,
    hová megyünk mi, élet koszorúsa,
    mélyszavú múzsa?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

    A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
    akarsz-e mindig, mindig játszani,
    akarsz-e együtt a sötétbe menni,
    gyerekszívvel fontosnak látszani,

    nagykomolyan az asztalfőre ülni,
    borból-vízből mértékkel tölteni,
    gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
    sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

    Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
    havas telet és hosszú-hosszú őszt,
    lehet-e némán teát inni véled,
    rubin-teát és sárga páragőzt?

    Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
    hallgatni hosszan, néha-néha félni,
    hogy a körúton járkál a november,
    az utcaseprő, szegény, beteg ember,
    ki fütyürész az ablakunk alatt?

    Akarsz játszani kígyót, madarat,
    hosszú utazást, vonatot, hajót,
    karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

    Akarsz játszani boldog szeretőt,
    színlelni sírást, cifra temetőt?

    Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
    játékban élni, mely valóra vált?
    Virágok közt feküdni lenn a földön,
    s akarsz, akarsz-e játszani halált?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Rózsa

    Egy régi név kiált az életemben,
    egy régi lány, kiről nem énekeltem,
    kinek a szívem rég adósa volt,
    ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

    Diákkoromban mentem hozzá néha,
    az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
    megbújtam nála a dívánsarokba,
    és ámbratestét néztem szívdobogva.

    Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
    Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
    Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
    s nyakkendője egy vékony sárga szalag!

    Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!
    Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
    Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
    hadd zengem őt most: rózsa, rózsa, rózsa.

    Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
    az éjszakát, már eltakar egészen.
    Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
    S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?

    Forró fejed bután födi a föld el,
    s mint antik húgaid, repedt tükörrel
    és koszorúkkal fekszel mély koporsón
    a kásás elmúlás ágyában, olcsón?

    Nem tudni soha, hova száll a tündér,
    én sem tudom, hogy hova-merre tűntél,
    nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
    míg verekedtél a sovány halállal.

    Valahol messze, a poros vidéken
    halnak meg ők, egy tompa este, régen,
    így mennek el, kik bennünket szeretnek,
    csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

    De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
    mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
    csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
    akár egy cella, oly szűzi és árva.

    A hajsütővas égett szaga fojtón
    szállott köröttünk, és ruhája folyton
    száradt a székén meg az asztalán.
    Az élete: két arckép volt talán.

    Hogy mutogatta. Egyiken merengő,
    kislánykezében egy olcsó napernyő,
    a másikon, mint síró, árva démon –
    ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
    egy elhagyott padon ül, és mögötte
    egy élet rémlik a távoli ködbe.

    Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
    múlt és jövő, akik egymásra leltünk,
    én, ki indultam, ő, ki lefelé ment,
    pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
    ki elvetette aranyát-ezüstjét,
    csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
    tündöklő jáspis-karjait kitárta,
    úgy vágyott innen egy regény-világba,
    a messzeségbe, messze-messze űrbe,
    s kis pille, a szobáját átrepülte.

    Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,
    s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Már néha gondolok a szerelemre

    Már néha gondolok a szerelemre.
    Milyen lehet – én Istenem – milyen?
    Találkoztam tán véle messze-messze,
    valahol Andersen meséiben?

    Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
    A lelke párna, puha selyemkendő.
    És míg a többiek bután nevetnek,
    virágokat hoz majd a kis betegnek.

    Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
    Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
    Fájó fejemre hűs borogatást rak.
    És kacagása hegedű-zene.

    Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
    Különös, titkos és ritkán mosolygó.
    Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
    Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Úgy legyen!

    Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
    Fagyott rózsafák a sírod felett.
    Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
    Ragyogjon körül fájó glória!
    Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
    Láthatatlan és mégis ünnepi.
    Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
    Végső búcsúm a végső hatalom.
    Két új rózsatő a sírod felett.
    Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
    Te se halsz meg egészen! Kétezer
    évig mindig lesz, aki rád figyel:
    férfi sóváran, asszony irigyen –
    örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Így döntöttem!

    Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
    hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
    a végső kétségbeesés segít,
    a tűrhetetlen! Síri türelemmel
    agyam sírjából ébresztettelek fel:
    az őrzött! Őrült, mondják rám; pedig
    a halál az: én látlak, szemeid
    rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.
    Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat
    frissíti bennem minden gondolat;
    s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
    hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
    s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,
    hátamon érzem szíved dobogását.

    Forrás: DIA